Dúró Dóra dolgozószobája után újabb helyen is emléket állítanak a főméltóságú kormányzó úrnak, most Csongrád–Csanád vármegye székhelyén. Szeged levetheti a vörös rongyokat, addig sem kell törődni a valós veszélyekkel, amíg biztos, hogy lesz fűtőanyag télen, fűtsenek az indulatok.

Bő egy hónappal ezelőtt avatta fel a Mi Hazánk Mozgalom Horthy Miklós mellszobrát Dúró Dóra parlamenti dolgozószobájában. Ezt az áljobboldali hangulatkeltést aztán Szegeden tervezték megismételni, először úgy volt, hogy Mihálffy Bélának, a Fidesz–KDNP országgyűlési képviselőjének részvételével. Mihálffy neve az esemény meghívójában is szerepelt, annak ellenére, hogy a Fidesz hivatalos álláspontja szerint semmilyen Horthy-emlékmű felállítását nem támogatják.

A KDNP sajtóosztálya később azt közölte, „a hír hamis”, Mihálffy nem vesz részt az eseményen. Ezt mondja egyébként Mihálffy is, a szervező Vitézi Rend szerint azonban igenis elfogadta a felkérést, csak utólag mondta azt vissza a képviselő. Akárhogyis, az október 15-i emléktábla–avatásra végül nem kerül sor az eredeti időpontban, azt későbbre halasztják a szervezők.

Horthy Miklós és a nevével fémjelzett negyedszázad már közel 80 éve rendszeres vita tárgya nemcsak a történészek, hanem a politika szereplői között is. Megítélésének mérlege korszakoktól, kormányoktól függően billen egyik vagy másik oldalra, Antall József még így nyilatkozott az egykori kormányzóról 1993-ban, amikor az újratemetéssel kapcsolatban kérdezték: „Horthy Miklóst magyar hazafinak tartom, aki teljesen joggal és erkölcsi alappal rendelkezett úgy, hogy a hazai földben kíván nyugodni.”

Később Vona Gábor és Orbán Viktor is elismeréssel és tisztelettel nyilatkozott Horthy magyarságáról, hazafiasságáról, majd 2019-ben Lázár János a Horthy-család kenderesi birtokán megkoszorúzta a kormányzó sírját, amely nem csekély felháborodást keltett. A Népszava Tragikus és gyalázatos, amit Lázár János tett című, bulvárcikkre emlékeztető írásával narrálta a koszorúzást követő óriási tiltakozást.

Elérkeztünk a mához. Nem gondoljuk, hogy megosztó szándékkal, vagy hergelésből, de október közepén avatta volna fel a kormányzó tiszteletére állított emléktáblát a Vitézi Rend Csongrád-Csanád, Békés megyei törzskapitánysága a Délvidék Házban, annak ellenére, hogy Botka László polgármester határozottan kijelentette, hogy nem akar Horthy-szobrot látni Szegeden. Mégis avatnának.

„Horthy példás hazafi volt, ő még tudott rendet tartani, ilyen államférfiak kellenének ma is!” – hangzik a jobboldalon. „Undorító kollaboráns, fasiszta! Elfelejtettük, hogy többezer zsidó családot deportáltak az ő asszisztálásával?” – harsan fel balról.

Némi javítás szükséges mindkét irányba. Horthy nem volt fasiszta, ez kijelenthető. A nyilas pártot az alatt a 25 év alatt többször betiltották, maga Szálasi is többször került börtönbe. Horthy őszinte hazafisága sem vonható kétségbe, ugyanakkor a rendszerének talán legnagyobb hibája éppen az volt, hogy a területi revízió érdekében feláldozott mindent, így kerültünk ismét a vesztesek oldalára, és a vádlottak padjára. Összetett kérdéskör, és éppen ezért nem szabad rögtön kongatni a vészharangot, nem kell elmenni a fasisztákkal riogatásig.

Ezért érzem túlzónak a Szeged.hu Utat talált a fasizmus Szegeden címválasztását, vagy akár a Mazsihisz nyilatkozatát, amely „elfogadhatatlannak’’ tartja az eseményt. Egy emléktábla avatásából még nem következik sem deportálás, nem lőnek senkit sem a Tiszába. Ez hisztéria. Hasonló ellenszenvet érzek Dúró Dóra kijelentésével kapcsolatban is, amelyet a holokauszttúlélőkkel kapcsolatban mondott: „nem gondolom, hogy mindenkinek a fájdalmával sorozatos együttérzésemet kellene kifejeznem”. Ez érzéketlenség.

Horthy Miklós egy platform, ahol a jobb- és baloldal egymást hergelheti, ahol politikai tőkét kovácsolhatnak a félelemkeltésből vagy a nemzetieskedésből. Megosztó nevekkel könnyebb megosztani. A baloldal Horthy Miklósa Kádár János, és mindkét oldal képes könnygázt dobni a másikra, hogy addig se kelljen meglátni a valós problémákat. Sokkal egyszerűbb reszkető hangú nyilatkozatokat kiadni, vagy leönteni vörös festékkel Horthy vagy Kádár szobrát. Ez a szimbolikus politizálás. Nem több az egész, mint újabb indulatok keltése.

Egy igaz baloldali nem akarna Kádárnak szobrot, ahogy egy igaz jobboldali sem Horthynak.

Hiszen mindketten az erőskezű politikai vezető archetípusát testesítik meg a saját kurzusuk számára, nem pedig valós ideológiát. Ők az érem két oldala. Egy Antall József, egy Bajcsy-Zsilinszky Endre, vagy akár egy Bethlen István-szobor már valódi jobboldaliságot tükrözne. Horthy Miklós nem több, mint a provokáció és a megosztás egyik legjobb eszköze.

Kádár a jobboldaliak szemében hazaáruló, aki kollaborált a szovjetekkel és elárulta 1956-ot, a baloldaliak szemében a jóléti állam létrehozója, ahol „aki nincs ellenünk, az velünk van”, ahol mindenki vásárolhat Trabantot, ami öt éven belül meg is érkezik, s lehet vele repeszteni a Balatonra a szakszervezeti üdülőbe.

Horthy a baloldaliak szemében reakciós fasiszta diktátor, aki fehérgárdistáival volt kommunisták holttestével díszíttetett fel minden második fát a Siófoktól Budapestig vezető úton, az ötszázezer magyar zsidó deportálásáról nem is beszélve. A jobboldaliak szemében régi jó konzervatív úriember, aki 1919-ben, amikor a különböző szélsőséges rezsimek hetente váltották egymást a hatalomban, rendet tudott teremteni, majd pedig a Trianonnal és a világválsággal sújtott országot képes volt talpra állítani.

Mindkét politikus emberi és történelmi mérlege ingatag. Érdemeik szerint lehet, hogy szobrot érdemelnének, bűneik és hibáik alapján pedig jogosan sújthatja őket a történelmi emlékezet megvetése. Komplex kérdéskörök ezek, alapos vizsgálatot igényelnek.