Nem 2026-ban fordult elő először, hogy egy kormánypárti és egy ellenzéki politikus a sajtról vitázott, és nem tisztem eldönteni, hogy az Magyar–Orbán csörte a szellemesebb, vagy amikor a századelő képviselői kóstolgatták egymást.

Napszemle rovatunk a legutóbbi gyűjtés óta számos, utóbbihoz hasonló, de inkább attól különböző cikkel gazdagodott. Rácsodálkoztunk a rádióra, megtudtuk, miért nem őszül a szegény ember, és hogy az amerikaiak hogyan látták hazánkat a ‘40-es években. Bemutattuk egy sajátos határműfaj kegyetlen gasztronómiai bírálatát és a lányt, akit Viktornak hívtak, tiltakoztunk az ország feldarabolása ellen, mindezt halálosan udvarias módon. Továbbra sem valljuk, hogy régen minden jobb volt, és talán azt sem, hogy semmi nem változott. De még mindig bőven tanulhatunk elődeinktől – jó példát és elrettentőt egyaránt szolgáltatnak.

A most kétéves Napszemle rovat gyöngyszemeiből válogattunk.

1930: 30 napi elzárás a szentesi fojtogatónak

Ebben a sztoriban talán nem is az a legérdekesebb, hogy a ma már csak mamahotelnek, akkor még közveszélyes munkakerülésnek nevezett jelenséget milyen ítélkezően mutatja be. Érintőlegesen felfedezhető benne a háború borzalma, a korszak szociális intézményrendszere és az idősek kiszolgatottsága, először mégis az szúrt szemet, hogy ez a fiatal semmirekellőként ábrázolt személy detektívregénybe illő módon képes volt átverni a hatóságokat. 

A mai és korabeli kékhírek olvasása során nem ritka az aránytalan büntetéseken való megrökönyödés sem. Ám itt talán nem is az volt a fő tényező, hogy csak 30 nap eljárást kapott az illető, sokkal inkább az, hogy egyáltalán nem a folyamatos erőszakoskodás miatt. Erről akaratlanul is az a februári eset jut eszembe, amikor a szódabikarbónás drogdílerrel szemben a rendőrség csalás és birtoklás miatt indított eljárást, ügyet sem vetve az elcsattant pofonra, legalábbis a közlemény alapján.

1902: Szégyen a futás és nem mindig hasznos

Félretéve az intézményesült rasszizmus újságírásra gyakorolt hatását, egy három évtizeddel korábbi cikknél hasonló hiányérzetem támadt. Világos, hogy megélhetési gondjait tisztességtelen módszerekkel próbálta enyhíteni a történet főszereplője, amiért jól „helyben is hagyták”, vagyis megverték. Az még vita tárgyát képezheti, hogy büntetni vagy segíteni kell-e azt, aki kényszerből lop, csal, de a fizikai erőszak és az önbíráskodás nem. A cikk mégsem ejt szót arról, hogy a meglopott piaci nép akár egy tagját is felelősségre vonták volna. 

1921: „A telet már csakugyan meguntuk, pénz mög nincs égy sé, amivel fát vöhetnénk”

Az előző két gondolat olyan esetekből indul ki, amikor nem hívták fel a figyelmet a szoba közepén ácsorgó elefántra. Ebből a cikkből pedig úgy tetszik, ha tudomást is vettek a létezéséről, akkor csakugyan bolhát csináltak belőle. 

Vannak, akik bármilyen hétköznapi problémából képesek katasztrófát kovácsolni, hogy humorral és panaszkodással oldják frusztrációjukat. De elődeink tudták, hogy ennél sokkal szebb nyelvemlék, amikor szavainkkal alábecsüljük gondjaink súlyát. A címben látható eufemizmus és a keserű tréfák mintha nem is a nyomor elbagatellizálását jelentenék, hanem valami halvány reményt. 

1962: Az erőszakkal borral itatott fiú története

Abban már semmi reményteli nincs, hogy a következő cikk hat évtizede jelent meg, és még mindig ugyanott tartunk. Persze a négyéves gyereket itató apa esete akkor is kirívó volt és most is az lenne. „Úgymond szokványos történet lehetne” – kezdi a szerző, és nem tudni, a tékozló fiúkra, a gyerekeiket elhanyagoló apákra, vagy az alkoholizmusra gondol. Nagyon könnyű lenne leegyszerűsíteni a kérdést arra, hogy az ital rossz, de az igazi problémák akkor kezdődnek, amikor a mulatozás menekvést jelent a hétköznapi valóságból. A folyamatos nyomasztás, erőltetés, kényszerítés, egymás mértéktelenségbe hajszolása az, ami igazán káros ránk. A szesz pár órán belül hányingerkeltő vegyületté alakulva kiürül a szervezetünkből. A mérgező hozzáállás továbbra is sokunk vérében csörgedezik. 

Még egy szóra, kérem!

Egyelőre elég tanulságot gyűjtöttünk. A Napszemle rovat most lett kétéves, egy pillanatra pedig szeretnénk erre reflektálni – közösen olvasóinkkal. A rovat most biztosan (nyári) szünetre megy, azonban ha szeretné, hogy folytatódjon, írjon nekünk a [email protected] címünkre, és ossza meg velünk, mit jelent az Ön hétköznapjaiban ez a rovat, és milyennek szeretné látni a jövőben!

Köszönjük előre is, visszajelzése nagyon sokat jelent szerkesztőségünk számára!

Addig is: a polcra helyezett újságok türelmesen várják, hogy újra fellapozzuk őket és beleolvassunk egy–két írásba egy kis megbotránkozás, vagy épp egy jó kacaj reményében!