Szegedi Híradó, 1923. március 7. – Ólomszürke felhők vágtatnak el felettünk végtelen sorban, némelyik talán még surolja is a gyárkéményeket. A páraterhes levegő ráfekszik a lelkületekre, bágyaszt is és nyughatatlanná is tell egyszerre. Mint összeszoritott szilvamag ugy mehetnék az ember világgá, szeretne kifutni a felhők alól napos, derüs világtájra és egyszere csak ott leli magát a Tisza-parton, ahová a szegedi embert a szabadulásvágy kihajtani szokta.

No nem messze megy ma ott se szabadságvágyával, elmerül minden igyekezete abban a latyaktengerben, ami ott fogadja a föld szabadságszerető fiát a Felsőtiszaparton, ahol a gátat egyfelől Széchényi szőke Tiszája mossa, másfelől pedig Mac Ádám szürke makadámja áztatja. A Tisza vize folyik csendesen, a makadám latyakja pedig áporodik és szaporodik csendesen. Szegény Mac Ádám, ha tudta volna.

Kocsi jön Tápé felől, karcsu, homokfutó, szénával megrakottan. Előrehajolva figyeli a kocsis az utat, hogy kikerülje a kátyukat. De ki láthat le a kubiklyukak fenekére, olyanok azok mint a farkasverem, átláthatatlan hig sárral kitöltve. Mig az egyiket kerülné – a hátsó kerék belezökken egy másikba. Istráng szakad, tengely törik, kocsi megáll és ma valahol nem esznek szénát.

De nemcsak a széna marad ki, hanem ugy piaci napokon a tojás, a tej és más egyéb közszükségleti cikk is, ha maga az ut lesz a forgalmi akadály. A tápai rét 5000 kisbérholdjának, a város saját 500 holdjának, a kendergyár 1500 holdas nagyfai birtokának évi termése ottan akad el a Felsőtiszaparton. Tápé község – amelynek makadám főútja a faluban a lejobb állapotban van – évente 500 ezer korona kövezetvámot fizet a városnak azért, hogy a Felsőtiszaparton kerekét, nyakát, lova lábát kitörhesse. Ma is már mintegy ötszáz házból áll a Somogyi terep, amelynek a polgármester nemcsak névadó, hanem szülőapja is. Hanem a gyereket gondozni is kellene, pláne, ha olyan növésben van, mint ez: pár év alatt 1500 háznak kell ott felépülnie. Arra van a magyar állami kotrás. A Lippai fatelep évente 4–500 vagon fát fuvaroz oda ki tengelyen, a Beck fatelep, a Hodács-kocsigyár, az Orion bőrgyár, a Cipőszövetkezet utja is arra vezet. A sóhivatalból a kereskedők évente legalább 1000 vagon sót hordanak el tengelyen. 

A Pick szalámigyár, a Hitelbank cukorelosztója, a Szeged Alföldi Takarékpénztár gyarmatáru-raktára, ezek mind 800 korona kövezetvámot fizetnek vagononként azért a rossz utért. Pedig a Felsőtiszaparton évenkint, tengelyen végigfuvarozott árumennyiség 5000 vagonra rug. Ehhez az óriási forgalomhoz csak csekély teherbirásu makadám áll rendelkezésre ott csaknem a város szivében.

Nem lennének-e vajjon ezek a vállalatok még áldozattal is hajlandók a Felsőtiszapart rendezéséhez hozzájárulni? Nem adhatnának-e pár milliót kölcsön a kövezetvámból való leszámolásra a városnak azért, hogy tengelyben, tóban és munkaidőben maguknak ki tudja mennyit megtakaritva, a fölszabadult energiát több termelésre fordithassák? 

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Híradó című lapban jelent meg 1923. március 7-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon A rovat további cikkei itt olvashatók.