Szegeden előbb meg merem fogni a párom kezét a Kárász utcán még éjszaka is, mint Budapesten

„Szegeden előbb meg merem fogni az azonos nemű párom kezét itt a Kárász utcán még éjszaka is, mint Egerben bárhol. És ugyanez igaz Budapestre is, pedig arról azt mondják, hogy milyen elfogadó” – mondja a Szegedernek Annus Szabolcs (nyitóképünkön baloldalt), a Partiscum Egyesület a Szegedi LMBT Közösségért elnökségi tagja. Emberi jogi cikksorozatunk következő részében azzal foglalkoztunk, milyen Szegeden a kisebbség helyzete, más városokhoz képest. 

Szabolcsnak van összehasonlítási alapja, mivel a szegedi aktivizmus és munka mellett Budapesten is dolgozik és tanul, párjával Egerben él, és eredetileg Vajdaságból jött. „Zentán, ahonnan származom, ezzel nem nagyon foglalkoznak. Van egy szórakozóhely, ami nem melegbár, viszont köztudottan járnak oda LMBT emberek. De nagyon látható dolog nincs.” Egerrel kapcsolatban nem alakult ki erőteljes képe a közösség helyzetét illetően, de amikor párjával odaköltöztek, azért utánanéztek a témának. Nem találtak nagy aktivitást, „volt egy LMBT szervezet, aminek a Facebook-oldalán 2016-ban volt utoljára bejegyzés”.

Nincsenek erről statisztikai adataik, inkább a saját élményei alapján mondja, hogy Szeged a legbiztonságosabb az említett városok közül. Pintér Sándor, a szervezet másik elnökségi tagja is úgy érzi, „az a fajta országos ellenségesség, ami a médiából jön, Szegeden nem tapasztalható”. Sándor tavaly októberben csatlakozott az egyesülethez, eredetileg egy dunántúli városból érkezett, ahol a környezete miatt nem vállalhatta fel identitását.

„Ez azért öt év alatt mentálisan eléggé felőrölt” – emlékezik vissza Sándor, aki ezután el is döntötte, hogy amikor elköltözik, nem rejtőzik tovább, nyíltan meleg lesz. „Az expárjaim kifejezetten bátornak szoktak gondolni, mert én Budapesten a Hős utca kellős közepén is képes vagyok megfogni a kezüket. Engem nem nagyon érdekel, ha megvernek, megkéselnek azért, aki vagyok. Ha belehalok, akkor legalább egyenes gerinccel fogok meghalni” – mondja.

A közösség tapasztalatai azt mutatják, hogy Szegeden nem fenyegeti ez a veszély. Szabolcs úgy fogalmaz, „2012 óta működik a Partiscum, ez idő alatt egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt atrocitás bármilyen programunkon, és még nem is kell az összes ujjamat használni hozzá.”

Kell Szegednek melegbár?

Szabolcs szerint nincs olyan, kifejezetten helyi ügy, ami összefogja a közösséget, de ez nem jelenti azt, hogy nincs dolga a szervezetnek. Egyrészt azon dolgoznak, hogy Szegednek újra lehessen melegbárja – újra, ugyanis volt már több is, de idővel mind bezárt, a legutóbbi a covid miatt.

Nincs arról szó, hogy ne lenne hol tartani a Partiscum programjait vagy az említett csoport összejöveteleit, Szegeden számos kávézó és bár csatlakozott a szervezet Biztonságos tér kampányához, ők szívesen látják az LMBT közösség tagjait. Sőt, a többi szegedi szórakozóhely között is van olyan, amit biztonságosnak ítélt meg a közösség.

„Nem kicsinyelném le azt, hogy vannak biztonságos terek. De abból kiindulva, hogy a melegbár hiányát nagyon sokszor megemlítik a helyi közösség tagjai, ez sajnos így önmagában nem elég” – fogalmaz Szabolcs, aki szerint a közösségnek szüksége van arra a felhőtlen, szabad bulizási lehetőségre, amelyet csak egy melegbár tudna nyújtani.

Ez nem azt jelenti, hogy itt kizárólag az LMBT közösség tagjait fogadnák szívesen. „Ha tíz hetero barátom nem jött el velem bulizni a Balance-ba, akkor egy se” – jegyezte meg a korábban a covid miatt bezárt szórakozóhellyel kapcsolatban.

Hogyan kell kiállni ügyekért?

Bár jelenleg biztonságosnak érzi a várost a közösség, fontos az is, hogy felkészültek legyenek, így szükség esetén azonnal tudnak reagálni a bajra . Ezért „folyamatosan növeljük az erőforrásainkat, hogy legyen egy masszív hátterünk”, mondja Szabolcs.

Sándor szerint a szegedi aktivistáknak és a közösség tagjainak is az adja a legnagyobb motivációt, hogy félnek, „a gyűlölethullám elér ide is”. Sokan úgy gondolkodnak,

„noha most jó a helyzet, mi a garancia arra, hogy két év múlva is jó lesz?”

Emellett a szervezetben felmerült, hogy Szegeden is ki lehetne állni országos ügyekért – akár olyanokért, amelyek az LMBT közösséghez kevésbé kapcsolódnak, mint például az oktatás.

Már csak az a kérdés, hogyan. A Partiscum maga bár tizenkét éves, egyesületként mindössze két éve működik, és Szabolcs szerint még tanulják, miként lehet kiállni valami mellett. „Mivel a Partiscum most már be van jegyezve jogi személyként, büntethetőek vagyunk. Nem engedhetjük meg azt, hogy random csak gondolunk valamit, és azt megcsináljuk” – véli. „Ezért például polgári engedetlenségbe nem feltétlenül hajszolnék bele tagokat úgy, hogy ők sincsenek tisztában ennek a lehetséges következményeivel.”

Takács Ádám, a Társaság a Szabadjogokért (TASZ) szegedi képviselője a Szegeder kérdésére azt mondta, „a polgári engedetlenkedő ugyan megsért egy jogi előírást, de mások jogait eközben nem sérti”. Az emberi jogi szervezet álláspontja szerint a „homo- és transzfób jogalkotás” olyan kirívóan sérti a szexuális kisebbségekhez tartozók alapvető emberi jogait, hogy indokolt lehet ez ellen tiltakozni, akár a törvénysértés árán. 

A polgári engedetlenkedőknek nincs mitől félniük, amennyiben az adott jogszabály megszegése nem büntethető. Kifejezhetik viszont a szolidaritást a törvény kárvallottjai felé, bátorságot adva nekik is az ellenálláshoz, tette hozzá Takács.

Magánügy vagy közügy?

Időről időre felbukkan az a nézet, hogy ha magánügy a szexualitás, akkor nem kellene utcára vinni, de ezt a látszólagos ellentmondást nem olyan nehéz feloldani az emberi jogi szervezet képviselője szerint. 

„Az LMBTQ+ emberek nem mennének utcára, ha mit sem számítana a nemi identitás és a szexuális irányultság” – fogalmazott. A heteroszexuális és cisz, vagyis születési nemükkel azonosuló embereknek sincs megtiltva, hogy felvonuljanak, de nem teszik, mert nem érzik szükségét. „Amíg el voltak nyomva, a protestánsok is közüggyé tették a vallási diszkriminációt – és amíg el vannak nyomva, az LMBTQ+ emberek is közüggyé teszik a szexuális és nemi diszkriminációt.”

Takács szerint egy magánügy akkor lehet nyilvános közéleti viták tárgya, amikor az állam teszi azzá: előjogot biztosít vagy hátrányt okoz egy magánszféra-tulajdonság – vallás, származás, bőrszín, szociális helyzet, szexuális irányultság – alapján. „Közüggyé nem valamilyen magánügy válik, hanem a jogegyenlőség hiánya, a diszkrimináció, a politikai elnyomás” – ezek pedig nem magánügyek.

Persze nemcsak az identitás lehet magánügy, hanem például a hobbik is, és ezeket sem feltétlenül zárjuk négy fal közé. A melegbárok és a „nem-melegbárok” is sokak számára szolgálnak az ismerkedés elsődleges terepeként, de ugyancsak „tele vannak darts-szal, zenegéppel, sportközvetítéssel, amelyek kedvelése mind-mind az egyes emberek magánügye”. Tehát

„attól, hogy valami magánügy, még nagyon is lehet nyilvánosan gyakorolni”.