„A magyar zsidó papok mintaképe volt Lőw Lipót, ki hazájának és felekezetének, a közművelődésnek és a vallástudománynak leghívebb szolgálatában töltötte el eredményekben gazdag életét” – egy 2006-os, zsidó folyóiratban megjelent cikk szerint így írt korábban a magyar zsidóság történetének egy jeles kutatója az egyik, tavaly felújított szegedi park névadójáról.

A városi forgalom a Mars térről a Bartók tér felé egy árkádon keresztül áramlik, amely mögött megbújva két apró park szélesíti ki az Attila utcát. Különösebb felhajtás nélkül helyeztek el itt tavaly tavasszal két, Löw Lipót és Löw Immánuel nevével ellátott utcatáblát, majd később kiderült, hogy jelentősen átépítik a közteret, a két főrabbi emlékművet is kap.

Ezt a hírt nem kis lakossági felháborodás kísérte – még úgy is, hogy az ingatlantulajdonosok nagy része életvitelszerűen nem él itt –, hiszen az emlékművek megépítéséhez ki kellett vágni az útban lévő, egészséges fákat. De kiknek is állított emlékművet az önkormányzat a város egyik legforgalmasabb közlekedési csomópontjának közelében?

A nyolc nyelven beszélő főrabbi

Lipót a híres prágai rabbi, Judah Loew Becalel kései leszármazottjaként Morvaországban (a mai Csehország keleti részén) született 1811. május 22-én, anyanyelve azonban a német volt. A Loew családnevet kétféleképpen magyarították, egyaránt lehet találkozni a hosszú és a rövid ö-s változattal – míg az interneten fellelhető szövegekben általában előbbit használják, a város az utóbbit részesíti előnyben.

Lőw Lipót gyerekkorában gondos zenei és nyelvi nevelésben részesült. Hegedült, zongorázott és fuvolázott, a falu tanítójától csehül tanult, a hébert pedig házitanítójától sajátította el. Az olasz, a francia, a latin és a görög nyelvet már felnőttként tanulta meg.

A szülői otthont tizenhárom éves korában hagyta el, hogy zsidó tanokat folytasson, pár év múlva pedig egy osztrák városban, Kismartonban (ma Eisenstadt) kezdett magyarul tanulni.

Később egy szerencsétlen körülmény miatt alakult úgy, hogy Magyarországon is hasznosíthatta a nyelvtudását. Tanulmányai folytatása mellett Morvaországban vállalt tanítói állást, és közben a vallásreformáló hírében álló aradi főrabbival is levelezett. Lipót e kapcsolat miatt nem remélhetett rabbioklevelet a reformerekkel nem szimpatizáló illetékes morvaországi főrabbitól, ezért inkább Magyarországra költözött.

A szabadságharc miatt ragadt Szegeden

Hazánkban több felsőoktatási intézményben is tanult, és sikerült megszereznie a rabbi-képesítést is, így az első tudományosan képzett magyarországi rabbik közé tartozott. Szombathelyen tartotta élete első prédikációját, egy év múlva, 1842-ben pedig már főrabbivá választották Nagykanizsán, ahol később ő honosította meg a magyar nyelvű igehirdetést. Szinte szállóigévé váltak egyik prédikációjának buzdító szavai: „Bátran tehát, barátaim! Honosítsa a zsinagóga a magyart, s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát!”

Nagykanizsa után Pesten és Pápán is élt, Szegedre egy regényes életrajz szerint az 1848–49-es forradalom és szabadságharcnak köszönhetően került. A szabadságharc végnapjaiban Táncsics Mihállyal együtt a szegedi Széchenyi téren ma is álló Zsótér-házban tett hitet a megvalósuló egyenjogúság mellett. Az összeomlás után ő sem kerülhette el a számonkérést: börtönbe zárták, felségsértéssel és lázítással vádolták. 1849 decemberében szabadon engedték, de egy ideig még figyelték. A szegedi zsidóság 1850 végén választotta rabbijává és iskolája igazgatójává.

A szegedi zsinagógában magyar nyelven bevezette a királyért, a hazáért és a városért mondott imát, zsidó leányiskolát alapított, létrehozta a zsinagógai énekkart és vezetésére képesített kántort alkalmazott. A magyar zsidó sajtó egyik kezdeményezője volt, 1858-ban újraindított folyóirata, a Ben Chananja Szegedet egy évtizedre a zsidó tudomány egyik európai központjává tette. Közéleti és tudományos tevékenysége révén nagy tekintélyre tett szert, tagja volt a szegedi városi közgyűlésnek is.

1853-ban elvette Redlich Babette ókanizsai szabadságharcos özvegyet, tőle született egy évvel később Szegeden Lőw Immánuel, akit később sokan „a földkerekség legtudósabb rabbijának” tartottak.

Követte apja hagyományait

Immánuel és apja életútja között számos párhuzam fedezhető fel. A fiú a szegedi piarista gimnáziumban tanult, felsőfokú vallási és egyetemi tanulmányait viszont már Berlinben végezte, ahol rabbivá is avatták. Később visszatért Szegedre, ahol 1878-ban, apja halála után három évvel és az ő hagyományát követve főrabbi lett.

Kiváló nyelvérzékkel rendelkezett, a magyar, a német és a héber mellett arámiul, törökül, szírül, arabul, perzsául, görögül, latinul, románul is tudott. Tudományos tevékenysége nemcsak a vallási és a bölcsészettudományokra, köztük a filológiára, nyelvészetre, irodalomra, történelemre terjedt ki, de a botanikára is. Megtanulta a gyorsírást, és részt vett a zsinagóga épületének tervezésében is, többek között a Biblia növényeivel díszített kertről készített vázlatokat.

Ahogy az apját korábban, 1920-ban Immánuelt is bebörtönözték, ennek egy rágalmazó cikk volt az oka. A rácsok mögött kezdte el megírni a Biblia növényeiről szóló főművét, amely a Bibliában való jártassága mellett régészeti, filológiai, irodalmi, néprajzi és biológiai ismereteinek is kiváló példája. Több mint tíz éven keresztül íródott A zsidók növényvilága, amelyet később művelődéstörténeti és természettudományi szempontból is hatalmas teljesítményként ismertek el.

Majdnem deportálták 90 évesen

Immánuel a szabadulása után felsőházi képviselő lett, egészen 1939-ig töltötte be a pozíciót. Erősen kötődött Szegedhez, 1944-ben, születésnapján a helyi sajtó is felköszöntötte. Alig fél évvel később már a szegedi gettóból hurcolták volna el Strasshofba. A deportálástól a betegsége mentette meg az ekkor már idős tudóst: súlyos tüdőgyulladással egy budapesti kórházba került. Itt Scheiber Sándor nyelvész, dunaföldvári rabbi látogatta, aki egy találkozásukra így emlékezett vissza:

„Amikor az Aréna úti zsinagóga gyűjtőtáborához értem, épp mentőautóba emelték a deportáló vagonból kimentett, összetört, vak tudóst. Egy üveg meleg levest nyújtottam be neki.” Alig néhány nappal később a kórházban érte a halál Lőw Immánuelt kilencvenéves korában.

Számos munkája maradt fenn az utókor számára, ilyen a szegedi zsidóság történetéről született írása, az Énekek éneke magyar fordítása, a nők számára írt imakönyve és a bibliai szótára. A Biblia ásványairól és állatvilágáról írt, befejezetlen kézirata azonban 1944-ben megsemmisült, bár Scheiber Sándornak néhány előzetes tanulmányt sikerült később publikálnia.

A főrabbiról még egy búzafajtát is elneveztek: a rózsaszín virágú növénynek Degen Árpád botanikus javasolta az Immánuel iránti tisztelete jeléül a Centaurea Löwiii latin nevet. A Lőw-család emlékezete tehát nemcsak a zsidóságban és a tudományos világban él, hanem a természetben is – és 2024 óta két kis szegedi park is emléket állít nekik.