A „Nem víznek való vidék” YouTube-csatorna közelmúltbeli szegedi kerekasztalán a Tisza bevágódása, az Alföld súlyosbodó vízhiánya és a táj helyreállítását szolgáló megoldások kerültek középpontba. A résztvevők – Balogh Péter, Kiss Tímea, Kozák Péter és Réder Ferenc – egyetértettek abban, hogy a térség problémái összetettek, és csak helyi adottságokra szabott, a táj működésével összehangolt beavatkozásokkal kezelhetők, írja a Zöld Hang beszámolója.

Az elmúlt évtizedekben a Homokhátságon tartós vízhiány alakult ki, amely egyszerre veszélyezteti a mezőgazdaságot és a térség ökológiai állapotát. A Zöld Hang korábbi írásai szerint a talajvízszint folyamatos csökkenése és a folyók alacsony vízállása a helyi életformát is átalakítja. A természetes vízjárás megbomlása és a korábbi vízfolyások visszaszorulása miatt a problémák nem átmenetiek, és az éghajlatváltozás várhatóan tovább erősíti a kedvezőtlen folyamatokat.

A Dél-Alföld vízhiánya állandósult, a térség vízgazdálkodása pedig egyre nagyobb kihívásokkal szembesül. Kozák Péter, az ATIVIZIG igazgatója a kerekasztal-beszélgetésen felhívta a figyelmet, hogy az idei csapadékmennyiség 300 milliméter volt, jóval az 550–580 milliméteres sokéves átlag alatt. „A talajvizek drasztikusan süllyednek, és a folyók vízállása történelmi minimumok közelében mozog, miközben a Tiszán és a Maroson az alacsony kisvízi esés tovább rontja a helyzetet” – mondta.

Kozák Péter szerint az egyenetlen csapadékeloszlás és az erős párolgás miatt a víz már nem éri el a talajvizet, ami fokozza a kiszáradás veszélyét. Balogh Péter úgy vélte, hogy a jelenlegi vízgazdálkodási gyakorlat maga is hozzájárult a Dél-Alföld kiszáradásához. „Ahogy csináltuk eddig, annak van egy eredménye… és az eredményből az látszik, hogy nem jó: kiszáradás van” – fogalmazott, majd hozzátette, hogy a duzzasztók szerepe korlátozott, és a megoldás inkább a medrek és árterek természetes tározókapacitásának kihasználásában rejlik.

A Tisza menti térség problémáinak kezelése nem csupán műszaki kérdés, hanem a táj és az emberi beavatkozások összefüggéseinek vizsgálatát is megköveteli. Kiss Tímea, az MTA doktora, a duzzasztók alkalmazását indokoltnak tartotta a vízkiemelés költségeinek mérséklése érdekében, ugyanakkor komplex tervezést sürgetett. „A meder visszaállítása természetes állapotába komoly tervezést igényel, mert a medrek szűkülete, az árvizek és az invazív fajok mind befolyásolják a lehetőségeket” – mondta.

Réder Ferenc globális példák alapján mutatta be, hogy a kiszáradó tájak világszerte hasonló vízgazdálkodási hibák miatt jutnak válságba. Rámutatott, hogy „ahol a vízbázisok összeomlottak, ott belépcsőzték a vízfolyásokat, ellenőrizetlenül szaporodtak a kutak, és víztranszfereket hoztak létre anélkül, hogy a kivitelt szabályozták volna”. Szerinte Magyarországon a vízkivételi pontok hiányos nyilvántartása közvagyon-kezelési gondokat okoz, miközben a természetes vízjárású, biodiverz tájak kevesebb közpénzből is nagyobb előnyt biztosíthatnak.

A vízgazdálkodási problémák megoldása a tájhasználat és a társadalmi igények összehangolását is igényli. Balogh Péter szerint a táj működése szabja meg a lehetőségeket, és a rossz területhasználat árvízkockázatot is növelhet. „Ha valahol sok a víz és káros, akkor ott rosszul használták azt a területet, rossz a rendszer, az emberi rendszer” – mondta. Kozák Péter hangsúlyozta, hogy a mederküszöbök szerepe korlátozott lehet, ezért a hidrológiai és földrajzi vizsgálatoknak kulcsszerepe van a megfelelő megoldások kiválasztásában.

A tudományosan megalapozott monitoring elengedhetetlen a hatékony beavatkozásokhoz. Kiss Tímea szerint „előtte, most és utána: fontos, hogy lássuk, mennyire hatékonyak a beavatkozások a vízvisszatartásban”. Úgy vélte, hogy a Tisza medrének szűkülete és bevágódása fokozza a kisvízi problémákat, ezért a duzzasztók mellett a belvizek visszatartására és tározók alkalmazására is szükség van.

A beszélgetés résztvevői szerint a Dél-Alföld vízhiányának kezelése paradigmaváltást igényel, mivel a jelenlegi módszerek csak részmegoldást jelentenek. Balogh Péter a medersülés rendezését, a holtterek kialakítását és a tájhasználat módosítását tartotta kulcsfontosságúnak. Kozák Péter a helyi vízmegtartás műszaki és szabályozási lehetőségeit emelte ki, Kiss Tímea pedig a monitoring és a szakértői együttműködés szükségességére hívta fel a figyelmet. Réder Ferenc hozzátette, hogy a kisebb vízfolyások rehabilitációja nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a Tisza vízellátottsága javuljon, és a jövő megoldásait a természetes vízjárás, a szabályozás és a társadalmi szempontok integrált kezelése jelentheti.