Szeged és Vidéke, 1903. június 6. – A rendőrségen ma óriási izgatottság uralkodott. A detektivek titokzatosan jártak-keltek és suttogtak, a főkapitány arczán csak ugy sugárzott az öröm, a folyosót valóságos ostromállapotba helyezték az ujságirók. A városháza legöregebb hőmérői sem emlékeznek oly magas fokra, mint ameddig ma emelkedett a fürge higany-oszlop. A szenzáczió tetőfokra hágott, mikor egy rendőr lihegve rohant a főkapitány szobája felé és szinte önkivületi állapotban kiáltozta:

— Megvan a postatolvaj!

A tényleges és tb. alkapitányok, a biztosok, a detektivek, az ujságirók, a Koczor-biróság elé idézett magyarok, sőt a szuterrén lakói rohamban estek a hirnöknek, aki a nagy rejtély tudatában egyetlen szót sem szólt, csak a főkapitány után tudakozódott.

Ezt a jelenetet csakhamar egy másik, nem kevésbbé érdekes váltotta föl. Két rendőr egy alacsony termetü, kerekarczu, kis szőkebajuszu legényt kisért föl a lépcsőkön. Pillanat alatt futó tüzként nyargalt tova a szenzáczió:

— Ez Micsinai Mihály!

A legényt az ügyeletes alkapitány elé vezették, de előbb a fönt emlitett lihegő rendőr mondta el a „fogás” részleteit.

— Ugy történt, hogy a belváros egyik vendéglőjébe tértem egy pohár sörre. Hát amint körülnézek látom, hogy az egyik félreeső asztalnál ül ez a legény. Fejét kissé lehajtva, virstlit evett. Egy ember, aki fejét lehajtva virstlit eszik, – ez gyanus. Elővettem a budapesti rendőrség nyomozó irását s kerestem a hasonlatosságot a virstliző legény és Micsinai között. Szakasztott a postatolvaj volt: alacsony, zömök, kerekarczu, egészséges arczszinü, barnahaju, kisbajuszu és a haját fölfelé fésüli.

— Odaléptem hozzá – folytatta a rendőr – s udvariasan kérdeztem, honnét való. Erre sziszegő hangon mondta, hogy torontálmegyei illetőségű inas. Micsinai nem tudja kiejteni az s betüt s most már tökéletesen biztos voltam benne, hogy elcsiptem a gonosztevőt.

Most kihallgatták a legényt.

— Hogy hivják?
— Röttinger Mihály a nevem.
— Mihály? – morfondirozott magában az alkapitány – Alighanem megváltoztatta a vezetéknevét. Majd fönhangon kérdezte:
— Nem mond maga itt hamis nevet?
— Az igazi nevemet mondtam.
— Miért evett virstlit?
— Mert éhes voltam.
— Ez nem bizonyit semmit.
— Hát akkor azért ettem virstlit, mert ez olcsó és hamar készitik el.
— De maga bort is ivott.
— Igaz.
— Hát annyi pénze van?
— Van még vagy egy forintom.
— Ugyan, ugyan! Hát a 98,000 korona?
— Csak nálam volna!
— Szóval: elrejtette.
— Soha életemben nem láttam annyi koronát egy rakáson.
— Tehát tagad. Pedig jól tenné, ha magába szállna…
— Jobb szállást szeretnék – viczczelt erre Mihály.

A rendőrségen nagy tisztelettel vették körbe Mihályt. Karosszékbe ültették s ozsonnát hozattak neki. Mihály nagyon meg volt elégedve. A kihallgatás részleteit persze titokban tartották, de a rendőrségi tudósitók maffiája mindent kipuhatolt.

Esti öt órakor derült némi fény a titokzatos ügyre. Egy előkelő szegedi uriember jelent meg a rendőrségen. Az elszökött inasát kereste.

— Hogy hívják, kérem? – aggodalmaskodott az alkapitány.
— Röttinger Mihálynak.
— Bizonyos benne?
— Már hogyne!

Mihályt gyors léptekben kidobták a hivatalos szobából és röpitették a kihágási biróság elé. Egynapi elzárást sóztak a nyakába, aztán nagy csalódással gondoltak vissza a sikertelen fogásra.… Jól vigyázzanak, akiknek szerélyleirása megegyezik a körözött postatolvajéval.

Ez a cikk eredetileg a Szeged és Vidéke című lapban jelent meg 1903. június 6-án. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.