Szegedi Napló, 1911. május 20. – A következő sorokat kaptuk: Az idei szeszélyes időjárás sokra tanitott meg bennünket. Mindenekelőtt megingatta még azt a kevés hitünket is, ami az időjóslás iránt élt bennünk. Nincs az a csillagász, aki ne tévedt volna az idén. Nincs az a meteorológiai müszer, amely csütörtököt ne mondott volna. Ha igaz, hogy a Golf-áramlat irányának megváltozása okozta az időjárás megfordulását, akkor egészen uj berendezkedésekre lesz szükségünk minden olyan téren, amely az éghajlati viszonyokkal van valamelyes kapcsolatban.
Egy nagy tapasztalathoz is hozzásegitett bennünket a bolondos, szeles időjárás. Ez aztán már különösen Szeged városára vonatkozik. Nem uj dolog az, amiről most szó lesz, de mindig aktuális, mert mindig a szemünk előtt lebeg. Sőt nem is lebeg, hanem benne fekszik a szemünkben, a tüdőnkben: a szegedi por.
Az északi régiókban feltámadó hatalmas szél amikor elindul világkörutjára, bizonyosan nem is sejti, hogy itt Szegeden mennyi embernek szerez keserü perceket. Egész nyugodtan kavarja fel a város északi határán elterülő óriási homoktengert, hogy beboritsa vele ezt a szép, nagy várost. Por lepi a házak tetejét, szürke lesz a fa zöld lombja, ez mind nem baj. De vastag porréteg vonja be az utcák kövezetét is.
Nem kell bővebben fejtegetni, hogy mily istencsapás egy város lakosságára az emberi szervezetet emésztő, betegségeket terjesztő por. Éppen ezért mindenütt arra törekszenek, hogy minden eszköz felhasználásával, áldozatoktól vissza nem riadva – a port lehetőleg kiküszöböljék. Ez – ahol komolyan veszik – sikerül is.
Szegeden elviselhetetlen a por. Itt nincsenek tisztában a locsolás üdvös intézményével. Azt hiszik, hogy ez luxus, vagy még inkább valami régi, elavult szokás. Olyan, mint például a husvéti öntözés. Majdnem ugy is gyakorolják: mérsékelten és keveset locsolnak. Ezt is teljesen ész nélkül. A vastag porrétegre rálocsolnak egy kevés vizet. Ebből természetesen sár lesz. Amint pedig a viz elpárolog, a szél ujra vigan turkálhat a porban és hordhatja oda, ahova neki éppen tetszik: szembe, szájba, tüdőbe s a nyitott ablakokon keresztül a szobába.
Pedig ezen az állapoton nálunk igen könynyen lehetne segiteni. Sokkal könnyebben, mint bárhol másutt, ahol pormizériákkal küzdenek. Volt nekünk valamikor egy tiszai vizvezetékünk, amelynek csöveit most a föld mélyén rozsda marja, mert semmire sem használják. Itt van, megvan: csak éppen át kellene alakitani a locsolásra. Hogy sokba kerül az átalakitás? Egy városban, ahol annyit költenek a Város szépitésére, rendezésére, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szépség mit sem ér egészség nélkül. Az egészségnek pedig előfeltétele a tisztaság.
Ha pedig ezt a vizvezetéket nem akarják átalakitani, (aminthogy illetékes körökben erre semmi hajlandóság sem mutatkozik) akkor tessék más módhoz folyamodni. Rendezzék az utcaseprést megfelelő költségvetéssel. Ha a port naponta lesöprik a kövezetről és azután locsolnak, akkor megszünik a pormizéria és az öntözés nyomán nem keletkezik sár. Csakhogy ez is áldozatot kiván, mert több utcaseprőt kell alkalmazni.
Ugy tudjuk, a főkapitányi hivatal már régen tett előterjesztést a tiszai vizvezeték átalakitása tárgyában. Ezt az ügyet nem szabad halogatni. Több mint százezer ember egészsége forog kockán. Alapos és gyors intézkedést várunk a ferde, hiányos állapot megszüntetésére. Az ártézi vizvezeték megkimélése s vizének tisztán ivásra való fölhasználása bőven kárpótolna az átalakitás költségeiért.
Ez a cikk eredetileg a Szegedi Napló című lapban jelent meg 1911. május 20-án. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.
