
100, külföldön élő szegedit keresünk, aki segít a városnak erős független nyilvánosságot építeni.
Szeged és Vidéke, 1913. április 3. – Élénken emlékszem még arra az időre, amikor két ellentétes érzés dulakodott bennem. Épitettek a város minden helyén s olyan gőgösen néztek el a fejem fölött a három emeletbe szaladó uj paloták, mintha nem is én rettegtem volna, hogy egyszer rám esnek. Ez akkoriban volt, amikor ujság volt a vasbeton, mellünkben kétfelé kételkedtünk benne s különféle jóslásokat eresztettünk meg, amelyek mindegyike ugy kezdődött: majd meglátja egyszer, lesz itt nagy szaladás! Aztán kiokositottak bennünket, hogy a cement különben köt, mint a viszony félbemaradásától félő dáma, az a bizonyos egyszer pedig még mindig nem érkezett el. Elég az hozzá, hogy uton-utfélen épitettek s a benszülött gőgjével néztem, mint szépül a város, alakul ki hosszu időkre a formája. Egyrészt, persze. Mert másrészt el voltam keseredve s a leglehetetlenebbül kombinált utcákat választottam, hogy apró, szerény utaimat elvégezhessem.
Hát nyelni nyel az ember ebben a városban sok mindent. Lényegesen többet, mint akárhol másfelé. Különös a föltálalási mód is, bagaria virágillattal, apró, kellemetlen élősdiek álköntösben, – mindegy, végtére bele lehet törődni mindenbe. Azonban annyi malterport sosem nyelt az utcát el nem kerülhető ember, mint akkor. Vannak az égen néha felhők is, de azok legsötétebb formájukban is könnyen tovasuhanó tréfák az épitkezési orkánokhoz képest. Arra is emlékszem, hogy abban az időben szerettek leginkább tüntetni a szocialisták, mert a rendőrattakra könnyen felelhettek téglazáporral. Mindegy volt, hol éri őket az eset, csak le kellett hajolniok, kéznél termett az elégtétel.
A házak időközben fölépültek, akárhány előtt megállok ma is, mert szinte hallom a panaszos sirását:
— Nyájas idegen (így a házak) rébuszt adok föl neked. Nem azé lesz a végén, akié kezdetben volt. Mi az? – Eleintén a női hüségre gondoltam, de a tavasz alkonyati szellő-üzenete idejekorán észre téritett.
— Te vagy az, Uj Ház.
— És kié leszek, kié? – folytatódik a modern, megérző, irodalom parancsai szerint a misztikus párbeszéd.
— Sose fájjon a fejed, hiszen olyan mindegy az, ha valamelyik bank tulajdona gyanánt koptatják parkettádat, avagy a magántulajdon bűvköre övez! Te vagy, te leszel, ámbátor vasbeton az idegrendszered, amely – nini,csak most jut eszembe, kedves Bartos ur, – valamikor mégis csak megnyomott egy kicsit egy zugujságirót. Annak fájjon a feje, akitől elszaladni készülsz.
Rég volt, jaj de rég. Ma mindössze két ház épül Szegeden, tulajdonképpen egy. A csongrádi palotája mártetőstől fogadta a téli hó vizitjét, ott az utolsó simitásokat végzik. Ez nem számit, amugy is banké, már pedig banknak nem kunszt épiteni. (Mindegyikre tetszik ezt érteni? Szedő.) De valóságos elképedéssel jöttem rá, hogy a Tisza Lajos köruton magánember épittet. Nem renoválásról, hanem alulról kezdődő rendes, emeletes házról van szó.
— Kié lesz ez a ház? – kérdeztem arra menet a mult héten.
— A gazdájáé, – felelte egy pallér ur.
— Nono, – mondok – az nem olyan bizonyos.
— Már pedig erre mérget vehet. Az öreg Aigner Jóska ur egésziti ki a ház hiányzó felét, mert igy szép az.
— Ez már más, – feleltem megváltozott véleménynyel és beálltam magam is a csodálkozók, bámészkodók csoportjába.
Mert sokan voltunk, szó sincs róla. A szegedi publikum eléggé kiváncsi, nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, amikor szórakozáshoz juthat. Jut is neki sokféléből. Van itt cirkusz, majomparádé, Pali. De épitkezés? Arról már elszokott, a repriz hát nem mellőzhető.
Három nappal később megint arra vitt az utam. Azt hiszem, a tüdőm valamikor megszokta – elmém tiltakozása ellenére – a malterport s most az után vágyakozott. Hát, uramfia, nem csupán a kerekeskorcsolyázó gyerekek tömörültek erre a sarokra, de utközben megálltak frakkeren haladó népek is, sőt egy automobilos ur figyelmeztette a soffőrt, hogy lassitsa a gépet, szemlélődni akar, mintha csak klasszikus várat fedözött volna föl.
A falak pedig emelkednek, hallatlan, milyen gyors munka folyik itt. Tegnap délután meg is kértem Ligeti Bélát, a zseniális műépitőt.
— Kedves mester, az isten áldja meg, ne siessen annyira. Nézze, kérem, az egész környék föllendült az épiítkezés óta, itt bonyolódik le minden idegenforgalom, gondoljon arra is, mi lesz a vidékünkkel, ha elkészül a ház!
Ligeti Béla nem felelt. Én se szólok többet.
Ez a cikk eredetileg a Szeged és Vidéke című lapban jelent meg 1913. április 4-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.













