November elsejével lezárult életem talán egyik legmeghatározóbb időszaka: hat év után elköszöntem a Szegedertől. A döntés nem egyik napról a másikra született, nem övezte titok vagy dráma, egyszerűen csak eljött az a pont, amikor az életem már más irányba mutatott, és elérkezett a továbblépés ideje.
2019-ben csatlakoztam az újsághoz, amikor a szerkesztőség még csak két emberből állt. A munka nagy része lelkesedésből ment, és abból a meggyőződésből, hogy a városnak szüksége van olyan hiteles és független sajtóra, amely nem hajol meg politikai vagy üzleti érdekek előtt. Ez a hozzáállás azóta sem változott.
Az elmúlt hat év során láthattam, hogyan vált a Szegeder helytörténeti blogból a vidéki Magyarország egyik legmeghatározóbb független online újságjává. A terhekkel együtt nőttünk mi is, kettős szorításban, hiszen a hazai szabad sajtó mozgástere közben egyre jobban szűkült. 2025 sem hozott ebben változást, mégis, a Szegeder maradt, és ugyanazzal a makacssággal tette a dolgát, mint amikor csatlakoztam, csak már magas minőségű cikkeket publikált külső nyomás és marketinges bullshit nélkül.
Az értékalapú újságírás – amikor nem ver az ember csinnadrattát minden közlekedési baleset köré a profit maximalizálása érdekében – csak ritkán látványos, de ettől még nagyon is van hatása. Sokszor nem is az kell, hogy nagy ügyeket borítson rá a médiamunkás a világra; elég az is, ha rendet rak a zajban, érthetővé teszi, hogy mi folyik, vagy megmutatja, mit gondolnak mások. Ezek a kis, halvány csillanások formálnak leginkább, teszik teljessé azt, amit a világról gondolunk.
A Szegedernél minden nap jó lehetőség volt arra, hogy átlépjem a saját árnyékom. Interjúzni az országelveszejtő Gyurcsány Ferenccel, a kormányváltásra bejelentkező Magyar Péterrel, fél óra felkészülés után kérdezni Hollik Istvánt, nagy nehezen beférni Botka László napirendjébe, vagy másnaposan leülni a frissen megválasztott országgyűlési képviselő Mihálfy Bélával, mind-mind felejthetetlen élmény.

Fotó: Bálint András / Szegeder
A legjobban mégis azt szerettem, amikor érdekes emberekkel sodort össze a munka. Riportozni a szegedi Szent József jezsuita templom digitalizációjával kapcsolatban, vagy a békéscsabai múzeum igazgatójával beszélgetni azokról a náci ereklyékről, amik 75 évig lapultak egy eleki ház szigetelése alatt, a legkedvesebb emlékeim közé tartoznak.
Ezeket, és a Szegedernél töltött hat évemet nem cserélném el másra. Ahogy Molnár Réka barátomnak fogalmaztam az egyik telexes hírlevélben, nagyon ritka bolygóegyüttállás lehetett az, amikor Szűcs Dániel főszerkesztővel először találkoztunk, és ahogy társra találtak egymásban az újságírással kapcsolatos elképzeléseink. A Szegeder-sztori legfőképpen Dani érdeme, de mindig is hálás leszek neki azért, hogy megosztotta velem.
Az újságírás egy rendkívül hálátlan és egyben egy rendkívül fontos hivatás. Talán az egyik legfontosabb is, hiszen mindig kell valaki, aki leírja azt, ami van, úgy, ahogy van – kell valaki, aki a sötétben kóborlókat kivigye a fényre, vagy legalább a barlang falára vetült árnyakat megnevezze.