Ne tessék térképen keresni, mert nincs a világon olyan, amelyikre rá volna nyomtatva – a tápai rév története

Közel ötszáz évig járt, majd a Móra Ferenc híd megépülte után nem sokkal, 2013. december 3-ával szűnt meg a tápai rév. És ha már Móra, az író Insula Lebő című, Levél is lehet a pénzügyminiszter úrhoz alcímű elbeszélésének egyik szereplője a komp, az írás első szakasza szinte csak róla szól, ekképpen:

„Ne tessék térképen keresni, mert nincs a világon olyan mappa, amelyikre rá volna nyomtatva. Kissé kiesik a világforgalom útjából ez a sziget, amelyet semmiféle víz nem vesz körül. Ennélfogva olyan sziget ez, amelyikre mindenféleképpen el lehet jutni, csak éppen hajón nem. Túl a Tiszán van, gyalogszerrel három óra Szegedhez, autón húsz pere, vagy félnap, a szerint, hogy hogy szolgál a szerencse. Innen a tápéi kompig öt perc, a tápéi komp túlsó feljárójától a Lebő-szigetig tíz pere; öt perc, míg a komp átcsigázza az autót a Tiszán. De ha az eső eláztatja a komplejárót, vagy a Tisza kiloccsan rá és beköpi sárral, akkor órák telnek bele, míg a modern technika diadala megteszi ezt a három lépés hosszú, de egy lépés mély utat. Olykor az ősi technika igénybevételével: ökrös szekérrel. S ilyenkor kiderül az is, hogy nemcsak lóhajtó embernek nem való a nazarénus vallás, hanem gépkocsisnak se. Én ugyan nem élek káromkodással, tiltom is tőle, aki fölött hatalmam van, de kénytelen vagyok beismerni, hogy arra a gép is jobban hallgat, mint az imádságra. Hiszen azért ördög szekere.”

A tápéi rév tehát 1528 óta működhetett, a feljegyzések szerint, sokáig tölgyfából és akácból készült járművel. Az utolsó tápéi fakomp a Tisza alsó szakaszának legnagyobb vízi járműve volt, hossza majdnem 24 méter, szélessége 8 méter. Kézzel és tekerővel húzták át a folyón. Csak akkor nem üzemelt, ha a Tisza télen zajlott. Az állatokat a kiskompon, a nagyobb járműveket a nagykompon szállították át. Ráadásul ezen kompok és dereglyék a szegedi hajóépítő telepen készültek.

Nyáron a komp ideális volt a turistáknak, a tápairéti oldal szépségével és a tipikus alföldi tájjal kecsegtetett. Sokan biciklivel vagy segédmotorral közlekedtek a rokonlátogatásokra Maroslelére vagy Makóra errefelé. A 2000-es években a kompot egy helyi kft. üzemeltette. A piros kompot, amelynek beépített motorjai voltak, 2010-ben cserélték le egy újra, amelyet a Duna felső szakaszáról hoztak átl, de ez nem járt valami sokáig:

az M43-as autópálya és a Móra Ferenc híd 2011-es megnyitásával a komp forgalma jelentősen lecsökkent,

mivel az új útvonal gyorsabb és folyóktól független kapcsolatot biztosított Szegedre. Ennek köszönhetően a korábbi komphasználók többsége átváltott az új útvonalra, leginkább a mezőgazdasági járművek maradtak használói.

Makóról – miután megépült a makói Maros-híd – már kevesen használták ezt az útvonalat, mivel a városból egy másik főút is vezet Szegedre, két híd biztosítva így az átkelést a Tiszán és a Maroson. Az ószegedi út elsősorban Maroslele és a környező területek, mint Tápairét és Rákóczitelep, és Szeged közötti közlekedést könnyítette meg, ahol az alternatív útvonalak hosszabbak és rosszabbak voltak.

A híres komp feltámasztására egyébként vannak tervek. A maroslelei polgármester, Drimba Tibor 2022-ben arról beszélt, hogy ha a gépjármű-forgalom számára nem is, de gyalogos- és kerékpáros-közlekedésnek érdemes lenne újból beindítani az átkelést.

Az 1950-es, 60-as években Tápé lakossága saját költségen vásárolt egy pontonhidat, amely egyirányú közlekedést tett lehetővé, a forgalom irányát táblával szabályozva. A 70-es években, amikor Tápé Szeged részévé vált, a pontonhidat eltávolították, és üzemelték helyére a kompot. A komp menetrendje általában két változatban létezett: télen 07.00–16.00, nyáron 06.30–19.00 között, félóránként közlekedett. Voltak átmeneti időszakok is, amikor a nappalok hosszának változásához igazodva módosították a menetrendet, de az általánosságban igaz volt, hogy a komp csak napkeltétől napnyugtáig üzemelhetett, törvények szerint.

Az átkelés fizetős volt, és bizonyos időszakokban, például árvíz, jégzajlás vagy a folyó befagyása esetén, nem volt lehetséges. Az elromlott hajó javítási ideje alatt is szünetelt. Árvíz idején dereglyével, egy kisebb hajóval pótolták, ami kisebb járműveket és gyalogosokat tudott csak átvinni.

Takács Tibor a Móra igazgató úr – Kotormány János emlékei Móra Ferencről című könyvében, Kotormány János visszaemlékezései alapján így ír a tápai kompról:

Átfutott a kocsi Tápén, felhajtottak a Tisza töltésére, s várták a kompot. Szép nyáridő volt, a vízben gyerekek lubickoltak, a füzek alatt libák hűsöltek.

A Tisza–Maros háromszögbe más átjárási lehetőség nincs, csak a komp. Kötél van kifeszítve a víz felett, drótkötél, ezen fut a csiga, a kötél a komphoz erősítve, a víz sodrása mentén ügyeskedik át a kompot. Egyszerű dolog ez, ősi mód, s a kompra egyszerre ráfér hat szekér is, nem szólva az emberekről, állatokról.

Varga sofőr jól ismerte az utat. Már itt volt a komp, ráhajtottak, elfértek a szekerek mellett, mikor a túlsó oldalon feltűnt a püspöki birtok intézőjének a kocsija. Hetyke úr volt az intéző, megsüvegelték az emberek, a kocsik, szekerek félreálltak a bricska elől, előreengedték.

– Nézze csak, igazgató úr, ahun az intéző kocsija – szólt a sofőr.
János rákontrázott:
– Ez aztán a nagy úr! Egyenest a püspök után!
Közben a komp átlibegett a Tisza fölött. Az emberek izzadtak, a kocsiban meleg volt, kiszálltak hát ők is, s úgy figyelték az átkelés egyszerű manőverét.
Érkezési sorrendben hajtatnak ki a szekerek, utoljára az autó. De Varga sofőr megállt. Nem ment tovább. Odaszólt Mórának:
– Ezt figyelje meg, igazgató úr!
A kocsis rátáncoltatta a két lovat a kompra. Megállott a komp közepén. Az intéző elégedetten nézett körül.
– Utálja a parasztszagot – jegyezte meg Kotormány.

Csakugyan. A komposok csak intésre vártak, és megindultak a tápéi oldalra. A régóta váró szekeresek – némelyike terménnyel megrakodva – csak magában szitkozódhatott. Törvény volt, az intéző úr kocsiját egyedül szabad csak átvinni a vízen. Más kocsi nem hajthat a feljáróra.