A kis fesztiválokat hajlamos az ember a házibulikhoz hasonlítani: így nyilatkozott kollégám a számára első, üllési pusztában szervezett Grasahuról is annó, és egy erre utaló félmondatot kaptam el az idei Lowlanden, az egyik legmetálabb metál fesztiválon is.

A három kis Balaton-felvidéki faluban rendezett fesztivál, a Művészetek Völgye természetesen egyáltalán nem mondható picinek, mégis olyannak tűnik, mintha sok, különféle stílusban élő házibuliból rakták volna össze. A rengeteg helyszín, ember, program között nagyon könnyű elveszni, és ha így történik, már csak az a feladatunk, hogy meglássuk ennek a pozitív oldalát. Fogadjuk be az élményt, és akkor a Völgy is befogad.

A rendezvény már első alkalomra is meghatározó élménnyé válhat, de egy év után már tudja az ember, hogy mire számítson, ha visszalátogat Kapolcsra, Vigántpetendre vagy Taliándörögdre. Meglepődik, hogy emlékszik még, mi merre van, és már mindinkább hajlamos elengedi a programfüzetet, a kísérői kezét, végül saját magát is.

Egyedül járni a Völgyet felszabadító és egyáltalán nem magányos dolog. Nem kell várni a többiekre, nem kell rohanni sehova. Nincs vita az árakról, a sorokról, arról, hogy ki fér be a kocsiba, és hogy mindenképpen próbáljunk meg felférni a tömött buszra, vagy fogadjuk el a sorsunkat, hogy Dörögdön ragadtunk. És bár nagy területről beszélünk, simán előfordulhat az is, hogy véletlenül összefutunk azokkal, akikkel korábban különváltunk.

Aki szóló utazásra szánja el magát, abban nem lehet biztos, hogy mikor és hogyan ér haza, de abban igen, hogy lesz kivel lógnia. A Csigabuszon például szinte lehetetlen nem ismerkedni. Felszáll az ember Taliándörögdön egy kibontott csipszeszacskóval, a mögötte ülőkkel együtt még indulás előtt megpróbálja kiterelni a beszökött darazsat, és ezen a ponton már udvariatlanságnak érezné, ha nem kínálná meg őket is a nasiból.

Aztán még többen próbálnak meg felférni a járműre, az egyik srác gondol egyet, felül az első szék támlájára, a lábát a mögötte ülő idegen térdére teszi, és elkezdenek barchobázni, hogy elüssék az időt. Közben már el is indul egy magyar népdal – aminek mindenki máshogy tudja a szövegét –, majd végül a busz is. Mire Kapolcsra érünk, elcsendesedik az ének és csak ennyit hallani: „Ja, hogy felhő! Ezt hogyan találtam volna ki?”

Vigántpetendre menet sem nehéz ismerkedni, elég annyi, ha páran együtt késik le a buszt, de épp arra jár egy autó, ami mindannyiukat felveszi. Aki meg Petendről sétál Kapolcs felé, majdnem biztos lehet abban, hogy hozzácsapódik egy másik fesztiválozó, akinek a barátai éppen nem értek rá, de szívesen beszélgetne, sőt, valószínű, hogy végül az egész napot együtt töltik.

Kiváló lehetőség új kapcsolatok kialakítására a hétköznapok egyik legnagyobb nyűgje, a sorbanállás is, a napijegyért várakozók jó eséllyel úgyis ugyanoda mennek. Ez még viszonylag pörgős sor, nem úgy, mint az, ami az orvosi rendelő előtt van. Sokan ugyanis több napra jönnek, mint ahány jegyük van, és megpróbálkoznak a véradással egy plusz karszalagért. A rutinosak visznek magukkal francia kártyát, hangszert, vagy csak pár jó sztorit, hogy múlassák az időt és ismerkedjenek. Ebből olyan jó spontán programok alakulhatnak ki, hogy még az sem kezd el idegeskedni, akiről a többórás várakozás végén kiderül, hogy valamiért nem adhat vért.

Minél több időt töltünk a Völgyben, annál inkább elkezdenek kialakulni a törzshelyek, azok a sokszor eldugott szegletek, ahova megéri visszajárni. A standok, ahol a legolcsóbb a presszókávé vagy a palacsinta, egy udvar, ami akkor is nyugodt hangulatot áraszt, ha tele van emberekkel. Vagy a kapolcsi patakpart, ahol mindig van kit lerajzolni.

A Völgyben sokszor nincsenek is kőbe vésett szabályok. Aki elég nyitott, rájöhet például arra, hogy napijegy nélkül is abszolút lehetséges hajnali kettőig festegetni és énekelgetni a dörögdi Analóg Udvarban, majd egyedül ülni a máskor zsúfolt és fülledt Csigabuszon.

Ilyenkor elmerenghet az ember azon, hogy a szórakozáson túl mit is jelent neki a hétköznapokból való kivonulás. Mondjuk azt, hogy nem kell a telefont keresni a sátorban rögtön ébredés után? Vagy megtanulni meditálni és relaxálni a fesztivál hangzavarában, egyedül menni koncertre, esetleg megpróbálni józanul elvegyülni és feloldódni a diszkóban.

Néha kell az eszképizmus, hogy pár napra kiszakadjon az ember a megszokott környezetéből, de ahogy telik az idő, kezd elmúlni az extázis is. Mikor már vészesen közelítenek az utolsó napok, egyre csak borul ránk minden, amit otthon hagytunk: a gondjaink, a felelősségeink, a családunk. Ez a köztesség, a lebegés a két állapot között ijesztő, de mégis van benne egy furcsa megnyugvás, hogy még maradt egy kis időnk.

Az ember már-már elhiszi, hogy nem véletlenül téved ilyenkor a három falu templomainak egyikébe. Megáll egy kicsit, végignézi a gyerekfirkákat, a kiállított képeket, az odakint kifüggesztett áldásokat, és engedi magának, hogy meghatódjon, mégha nem is tudja, miért. Aztán a kimondhatatlan érzések végül szavakba bújnak a szalagon, amit felkötsz a többi áldáskérő szalag mellé, hogy együtt lengedezzenek.

Ez a cikk a Művészetek Völgye és a Szegeder közti együttműködés keretében jelent meg. A cikk megjelenését a Művészetek Völgye fesztivál támogatta. Részletek a 2026-os fesztiválról itt érhetők el.