Tíz nap, amiért érdemes élni

Véget ért a harmincharmadik Művészetek Völgye, ami egyesek számára még csak az első volt. Akik korábban is voltak, tudhatják, a fesztivál különlegessége, hogy három Balaton-felvidéki falu, Vigántpetend, Kapolcs és Taliándörögd lakói tíz nap erejéig beengedik udvaraikba a kikapcsolódni vágyó fiatalokat és gyerekes családokat, illetve a kézműves portékát kínáló kereskedőket. A Völgyben pont az a jó, hogy mindenki máshogy éli meg – ilyen volt egy első fesztiválozó szemüvegén keresztül.

A Völgy egyedi atmoszférája már az érkezéskor arcon csapott. A busz a falu kellős közepén tett le, így rögtön belecsöppentünk a kapolcsi forgatagba. A központban lévő templom környékén sétálva egyszerre vehettük észre a turizmusra építő apró Balaton-felvidéki település szuvenírárusait és a koncertekre siető, vagy asztaloknál nyugodtan beszélgető embereket, orrunkat belakta a vásárok lángostésztából és kézműves kozmetikumokból összegyúrt illata. A többórás utazás okozta fáradtságot legyőzte a kíváncsiság, be-bepillantottunk pár családi ház udvarába amíg a táborhelyig értünk, de az alapos körülnézés még váratott magára.

A híres közösségi élményt, ami a Művészetek Völgyét kiemeli a sok hasonló esemény közül, egy kezdő fesztiválozó ilyenkor még aligha éli át. Az első órákban elkerülhetetlen a feszengés, a holminkat még megtaláljuk, a helyünket kevésbé. Buzgón lapozgatjuk a programfüzetet, azt se tudjuk, mit nézzünk meg először. Semmi érdekesről sem szeretnénk lemaradni és minden “fontos” helyet meg szeretnénk látogatni, pedig tudjuk, ez úgysem lehetséges.

Elengedni a FOMO-érzést

Aztán félretesszük az elvárásokat – bizonyos szintig a kényelem iránti igényt is – és rájövünk: a Művészetek Völgye nem egy szigorú ütemtervvel bíró hegyi túra, ahol minden állomást az előre meghatározott időpontban kell érinteni, hiszen adott esetben a hídkorlátnak dőlve vagy a patakparton üldögélve folytatott lelkizés, a közös grillezés többet ér, mint egy koncert, amire el akartunk menni.

Azért örülök, hogy Gege, vagyis a 6363 formáció nem maradt ki, még ha nem is értettünk egyet abban, hogy az élőzenei kíséret hozzáadott-e az élményhez, vagy elvonta a figyelmet a szöveg zsenialitásáról. A Hiperkarmát illetően persze nem volt vita, és a Bëlga is a maga módján nagyszerű élmény marad, mert nincs az a közlekedési dugó, ami így rá tudna venni több ezer embert, hogy egyszerre anyázzon.

Ha le is maradtunk valamiről, bőven volt mivel helyettesíteni, akár egy számunkra addig ismeretlen banda közönségének első sorában állva, vagy éppen törökülésben a fűben egy fúvószenekar koncertjén, amibe Petendről Kapolcs felé sétálva véletlenül botlottunk bele. El is döntöttük, hogy a Völgyben nem az olyan programokat részesítjük majd előnyben, amelyekre egy fesztivál keretein kívül is jegyet váltanánk, inkább a különlegességeket, amelyek kimozdítanak a komfortzónánkból.

Amiért érdemes élni

Ezek leginkább nem is maguk a programok, hanem a meglepő és kevésbé meglepő találkozások például Karácsony Gergellyel, Soma Mamagésával, az útra letámasztott bicikli mellett hanyatt fekvő kollégával, egy Nick Carter-frizurájú kakassal, egy pelével, a függőágy felett non-stop rikoltozó bagolyfiókával. A táblával, amire felírhatjuk, hogy miért érdemes élni, és amin a különböző szeszes italoktól vagy a kefírtől kezdve a nőkön és férfiakon át Woody Allenig és a G-dúrig mindent megtalálunk.

Találkoztunk a petendi plébánián berendezett múzeum végtelenül kedves idegenvezetőjével is, aki ha hagynánk, egész nap készségesen mesélne a múlt századbeli életről, a keresztény imádságok szemiotikájáról vagy a völgytörténetről. Tőle tudtuk meg azt is, hogy a fesztivál jelképe eredetileg egy meztelencsiga volt, de érthető okokból ez nem örvendett túl nagy népszerűségnek, így idővel kapott egy házat. Egy darabig még futócipői is voltak, így az akkori logó az idilli falusi környezet és a fiatalos pörgés elegyét szimbolizálta, amiből ma már talán inkább a második a hangsúlyosabb.

Éjfél után azért kicsit lenyugszik a Völgy, csak a kenderkerti tábortűz, néhány koncert és az Önismereti Diszkó fényei világítanak. Ilyenkor sem unatkoztunk, elszórakoztattuk magunkat egy telefonra letölthető walkie-talkie applikációval, vagy például azzal, hogy napszemüvegbe és karácsonyi fénysorba öltözve kérdeztük a fesztiválozókat, Tiëstóra jönnek-e. Nagy meglepetésünkre akadt, aki tudta, hogy az a nulladik napon volt.

Eltérő stratégiák

Mások kevésbé keresik a kalandot, és inkább abban lelik örömüket, hogy újra és újra visszalátogatnak ugyanarra a helyre: valaki azzal tölti el a tíz nap nagy részét, hogy a falvakban dolgozó vendéglátósokkal vagy törzsvendégeikkel beszélget, és akad, aki minden évben készíttet magáról portréfotót az Analóg Udvarban, hogy így kövesse nyomon az idő múlását. Lehet, hogy én is így teszek majd.

A pénzügyi stratégiák is eltérőek: míg egyesek szándékosan félretesznek egy nagyobb összeget a fesztivál idejére, hogy ott már ne kelljen aggódniuk, vannak, akik inkább spórolási praktikákat követnek. Érdemes például bevásárolni a környező városok diszkontjaiban a hétre, a helyszínen ugyanis gyorsan lefogyhat az egyenlege az óvatlan fesztiválozónak.

Aki nem akart messze menni egy olcsó kajálásért, az felfedezhette magának a finom és laktató csomagolt szendvicset a dörögdi kisboltban, ahol viszont sajnos akárhányszor kérdeztük, sosem volt kevert. Volt viszont helyette a Győri Likőrgyár kiváló szeszesitalából, az Aranyhajó fantizianévre keresztelt „rum”-ból, amire a pultosok is fintorogva néztek a polcon, amikor kikértünk két felessel belőle. Persze néha azért elcsábultunk a drágább fogások felé is, a Kapolcs határában kapható lepény olyan finom, hogy kétszer is ettünk belőle, de a merch-pultnál és a kézműves kozmetikumokat kínáló standnál is ott hagytunk pár ezer forintot.

Persze nem szó szerint, mert továbbra sem lehetett készpénzzel fizetni, ami bár modern törekvés, fellendítette a cserekereskedelmet is: a tíz nap alatt szinte folyamatos volt a wc-papírral, konzervekkel, kullancsriasztóval, naptejjel, pokróccal, fogkrémmel üzletelés és egymás fröccsel, pálinkával való kínálása, a végére már azt sem lehetett tudni, hogy ki, kinek, mivel tartozik, de nem is érdekelt senkit.

A tavalyival ellentétben az idei fesztivált az eső sem mosta el, de jól tettük, hogy változatos ruhatárral készültünk, mert a Völgyben kifejezetten nagy a napi hőingás. Hajnalban úgy feküdtünk le, hogy a hálózsákra még ráterítettük a pokrócot, míg délelőtt már arra keltünk, hogy leizzadtunk a tűző napon álló sátorban, és állhattunk sorba a kinti zuhanyzónál délutánig.

Mindebben tíz nap, vagy akár csak egy hét alatt azért el lehet fáradni. Vasárnap kimerülten ültünk be az autóba, hogy egy kis ideig még a dombos tájakat nézhessük, de örültünk, hogy már hazafelé, hiszen ezzel újraindult az óra, és hirtelen egy évünk lett kipihenni magunkat az újabb Völgyig.