Virágfüzéres hippik és tarajos punkok egyformán fortyogtak a Művészetek Völgyében, ami idén egy hatalmas üst volt

Harminckettedik alkalommal rendezték meg július végén Magyarország legnagyobb összművészeti fesztiválját, a Művészetek Völgyét. A Vigántpetend–Kapolcs–Taliándörögd faluhármast összekötő hatalmas kavalkád látogatócsúcsot döntött, a tíznapos eseményen 148 ezer ember fordult meg, 28 ezerrel több, mint tavaly. Persze volt is mit nézniük, a szervezők kétezernél is több programmal, és számos új helyszínnel készültek. A tíz napból kivettük a részünket mi is, kilencre ugyanis Kapolcsra helyeztük szerkesztőségünk székhelyét.

A Völgy szerintem az a hely, ahol bárki jól érezheti magát. Ezt mi sem mutatja jobban, minthogy a virágfüzéres hippiktől kezdve a tarajos punkokon, szofisztikált családokon, Karácsony Gergelyen és Demeter Szilárdon keresztül sokmindenkit lehetett látni errefelé, a nagyszinpadnál meg mintha Kocsis Máté mérte volna a kolbicét, bár erre nem mernék megesküdni. A kolbice egyébként szezámmagos tölcsérbe dugdosott kicsi kolbászkákat jelent, szósszal, ajánlom mindenkinek.

Bár a heves zivatarok miatt nehezen indult, végül péntek este mégis leértünk Kapolcsra. A falu felé autózva hamar feltűnt, hogy az eső nagyjából csak engem zavart, a központba befutó buszok mint az eresz vége, sugárban tolták ki magukból az akkor már jó időre, frissen érkezett fesztiválózókat, akik hamar el is keveredtek a már állott, egynapos vendégekkel.

A szomorú arcokról tudni lehetett, hogy beázott a sátruk, a vidámakról azt, hogy nem, vagy csak még nem vették észre. Az eső egyébként néhány naponta újra megjelent, de amint az ember az asszimiláció útjára lépett, már fesztiválkellékként, és nem zavaró tényezőként fogadta.

Színház, workshopok, felolvasások, előadások, kézműves programok és kiállítások adják a Völgy gerincét, de olyan sűrűségben és mennyiségben, hogy felülnézetből a dolog inkább hajaz egy keszekusza szövevényre, mint egy szisztematikusan körbejárható, ponttól pontig tartó egységre.

Ez nem is baj, hiszen erre való: elveszni benne.

Érdekes látni, hogy a központot jelentő Kapolcsról indulva a másik két falu határán túl a fesztivál hogyan múlik lassan el, s csúszik át a figyelem a hömpölygő embertömegről a Balaton-felvidék festői domborulataira. Persze őrlángok még ígyis tűnnek fel itt-ott, ahogy azt a lankás szántáson pislákoló pár kósza fesztiválozó is mutatta.

Legkisebb közös többszörös

Hogy nincs területileg lehatárolva, az rengeteg lehetőséget rejt. Számos minifesztivál ölt random testet a legváratlanabb helyeken, de még az is kiváló program lehet, ha az ember csak az eldugott utcákba pottyantott öreg parasztházak időtlen magányán múlatja a tekintetét. Aki az ilyesmit kedveli. A dörögdi klastrom mindig örök program, de a petendi kilátóból vagy a kapolcsi dombok tetejéről is szép a naplemente.

A zenei felhozatalt tekintve a nagyszínpadnál a magyar alter szcéna minden kötelező eleme megtalálható volt idén is. Ez az a pont, ahol az egész fesztivál összeér, hiszen a 30y, Hiperkarma, Carson Coma vagy a Quimby kiváló legkisebb közös többszörös a különböző korcsoportok számára. Talán elmondható, hogy ebből a nézetből nem hátrány, ha egy ilyen fesztivál nem vállal nagyot, hanem

egyszerre teremt lehetőséget a nosztalgiára, alterkodásra meg a lázadozásra,

hiszen a tematikus zenei udvarok amúgy is jobb színterek az elmélyülésre.

Ezeken a helyeken inkább a művészeté a főszerep, népzene, goa vagy borongós jazz noir, lehet válogatni, számomra mégis az esténként, csak úgy a semmiből felcsendülő rock and roll volt a leginkább érdekes. Persze általában amikor az utcára értem, a vásári zsivaj recés fogai közt tűnt el minden dallam, és csak később tudtam meg, hogy

a Petőfi udvarról szivárog át időnként a pattogó nagybőgő szirén éneke.

Itt ismertem meg később a dögös rock zenét játszó Yewo zenekart, és talán a legnagyobb lábmunkát is itt raktam a fesztiválba, miközben Little G Weevil szodomizálta az ördögi blues dallamára haldokló ritmusgitárját.

Cili néni kocsmája még mindig menő

Az árak tekintetében ette csak be magát a külvilág a tarka dombok közé. Alkalmi viceházmestereim tükrében ez gyorsan ki is rajzolódott, ahogy az egyik helyen a 2 bor és 3 szóda 1300 forintban ment, míg máshol ezért 1900-at is elkérhettek. Mondjuk az árakra relációt állított a minőség is, de a Slow Village utáni éjféli afteren erre már nem figyel senki. A főút mellett fekvő

Cili néni kocsmája persze sokkal olcsóbb,

itt az árak mélyen a fesztiválos mérték alatt dolgoznak amellett, hogy közösségi élmény is a kopott sörpadokra görnyedve átvészelni a húzós órákat.

De máshogy is megoldható az olcsóság. Ha az ember rászán egy délelőttöt, hogy 3–4 napra feltankoljon, a közeli borászatokban akár 500 forintért is vehet 1 liternyi fröccsnek valót. És közben világot is lát, hiszen a térség a fesztiválon túl is számtalan érdekességet rejteget, mint a taliándörögdi Interszputnyik Űrtávközlési Földi Állámos, a közeli öreg kőbánya, vagy a szentbékkállai kőtenger.

A három összetevő és a táj

Második alkalommal volt szerencsém meglátogatni a Balaton-felvidéket a Művészetek Völgye idején. Már először is jóleső érzés volt, hogy háromszáz kilométert utazik az ember, s jó eséllyel ígyis gyakran botlik ismerős arcokba. A tömegből kibukik egy egykori egyetemi szaktárs, egy volt kolléga, vagy csak simán a Szeged szó hallatán elegyedik beszélgetésbe idegenekkel, és kiderül, hogy a valóságban egy utcára laknak egymástól.

De nem a zene, a programok vagy az emberek miatt érdekes ez a fesztivál, az az elegy különleges, amit ez a három összetevő és a gyönyörű táj alkot. Délutáni órán kiülni olvasni a lassú patak mellé, miközben

az ezernyi hang egy harmóniába fordul

úgy mutatja, mintha ez a zsongás lenne itt a természetes rend. Ez a Völgy, egy hatalmas üst, amiben évente pár napra mi is finomra fővünk.

Nem csoda, ha az ember a tíz nap elteltével egy ideig még nem tér magához, jó szívvel gondol vissza a meztelencsigákra, akikkel a táborhelyén osztozott, és reggel reflexből nyúlna a programfüzet után. De most az újabb Völgyre egy évet megint várni kell.