Szegedi Uj Nemzedék, 1921. március 17. – Kincses Kolozsvárnak annyi szenvedésen keresztül hajtott számüzött ifjusága hosszu tövises vándorutján pihenőhöz ér. Szeged, a szőke Tisza metropolisa vendégszerető testvéri melegséggel hivott, várt vendégei nemsokára megérkeznek uj második otthonukba, hogy ifjai legyenek annak a városnak, amely hivatva van, mint a magyar kultura végvára, lobogó fáklyaként bevilágitani a balkáni csordáktól elorzott országrészek könnyes reménytelenségébe, hogy fenntartsa hitüket, megacélozza erejüket a kitartáshoz, a várakozások ólomláb nehéz idejéhez. Mi lemegyünk és levisszük magunkkal mindazt, amit a szörnyü világégésből, pusztulásból ifju lelkünk legmélyén megmentettünk. Levisszük meg nem alkuvó hazaszeretetünket, szivós székely makacsságunkat, acélos izmainkat, hogy mint a végek bus vitézei lessük az éjféli órák ütését, a harang kongását, a magyar hajnal harcos harsonáit és a felharsanó riadót. Előre! És majd ha eljön a nagy leszámolás órája, akkor megyünk haza az erdélyi bércek közé, ahol nekünk nyilott minden kis virág, ahol mi értünk halott a város s ahová visszavárja az ős Alma Mater megtépett, koldus, véres katonáit. Addig pedig Szegeden maradunk és megragadjuk az Alföld népének a bujdosó testvér felé nyujtott segitő kezét, hogy bátran, dacosan törjünk együtt előre a szent cél felé az ezeréves nagy Magyarország felszabaditására!

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Uj Nemzedék című lapban jelent meg 1921. március 17-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.