Két férfi gyalogol felém a deres bicikliúton vékony, fakó ruhákban, kabát, sapka nélkül, mintha egy régi tavaszból jönnének. Oroszul érdeklődnek, jó irányba mennek-e, arra van-e Litvánia.

Harminc éve szólaltam meg utoljára azon a nyelven. Inkább angolul mondom, hogy Litvánia arra van, de először Hódmezővásárhely következik. Kérdezem, hogyhogy nem fáznak. Ezt nem értik. Próbálkozunk még, aztán tudomásul veszik, nem tudok segíteni. Intenek, ellépnek, én is futok tovább.

Negyedórával később rémlik, hogy mintha az egyik azt mondta volna, tyilifón. Lehet, telefonálni szeretett volna. Láthatta, ott a mobil a futómellényem zsebében.

A futás ötvenéves kor fölött is javítja az állóképességet, energiát éget, endorfint szabadít fel, és közben minden gondolatot végig lehet gondolni. A legnagyobb düh is végigég, a szégyen is. A lelkiismeret-furdalást sem zavarja meg semmi.

Fél óra múlva visszafordulok az úton, és aztán a falu közelében ismét találkozom velük. Megint szembejönnek, vagyis Szeged felé. Köszönnek, most is megállok. Az egyik hadarva magyaráz valamit, amit végképp nem értek. Előveszem a telefont, hogy felhívjam egy ismerősömet, aki ért oroszul. Hátha együtt azt is kitaláljuk, milyen szervezet tudna segíteni ennek a két embernek abban, hogy ne gyalog kelljen hazajutniuk. Az egyik litván elővesz a szatyrából egy gyűrött papírlapot, és int: kéri a telefont. Odaadom. Féltérdre ereszkedik az út közepén, kisimítja combján a lapot. Két nullával, 370-nel kezdődő hosszú számot hív. Hazatelefonál. Kicsöng, nem veszik fel. Felhívja a következő számot.

Fölveszik.

Beszél, utóbb megnézem a híváslistámon, hat perc huszonnégy másodpercig, vonatottan, nem oroszul. Mit mondhat?

„El nem mondhatom, milyen szomorúság, milyen fájdalom fogott el” – írja Saulius Tomas Kondrotas A kígyó pillantásában (Bojtár Endre fordítása), egy lejárt buszbérletet tűztem be régen a könyvbe azon az oldalon. – „Mintha nagy tér nyílt volna meg előttem, s fél lábbal már benne állnék, tudva, hogy vissza nem térhetek. Újra sírva fakadtam, de nem úgy, mint akkor, mikor apámmal a méhesből a ház felé bandukoltunk, nem halkan, lágyan, hanem úgy, mintha sírásommal vihart akarnék kelteni, letépni a házak tetejét, fákat csavarni ki, folyókat csapatni ki medrükből, kerteket-mezőket árasztani el, eltakarni a napot és a holdat, és az egész világ állatait letérdepeltetni.”

Visszakapom a telefont. Intenek, amit vehetek akár köszönetnek is, elfordulnak, már nem létezem. Mennek tovább Szeged felé.

Meghűlt rajtam az átizzadt ruha. Ahogy elindulok megint, fázom. Viszont segítettem. Megérdemlik, vagy sem, ez nem ítélhető meg a köszönésből. Találgathatnám, kik, milyen emberek, még a nyelvüket is érthetném, akkor sem tudnék meg róluk semmit. Csak abban lehetek biztos, hogy egy évekkel ezelőtti tavaszból indultak el, valamiért itt ragadtak, és lehet, most már itt is maradnak egy ideig.

A szerző további tárcái a semmiujsag.hu-n olvashatók.