„Dehogy. Csak azt nézem, hogyan lehet valakinek ilyen borzasztó csunya arcza”

Szeged és Vidéke, 1904. június 5. – Az az ifju, akiről szó van, egyike volt a legruttább teremtéseknek. Ő azonban nem akarta ezt észrevenni, bárha a tükörben elég gyakran meggyőződhetett róla, hogy Magyarország és kapcsolt részeinek talán ő a legcsunyább ifja. A fiu egyébként nagyon elegánsan járt, feltünő elegánsan. Rikitó nyakkendőket kötött és naponkint más-más ruhában volt látható.

Egyszer elutazott a városból. Egy nagyobb állomáson sokáig kellett várnia. Egykedvüen sétálgatott a perronon, amikor észrevette, hogy egy csinos hölgyike feltünően nézi őt. Le nem vette a szemét róla és folyton az arczát bámulta. Az ifju az elérendő eredmény fölött érzett örömében pödörgetni kezdte ritkás bajuszát és folyton ez járt az eszében: 

— Bizonyosan nagyon megtetszettem neki. 

Majd azon gondolkodott, hogyan ismerkedjék meg az iránta oly nagy érdeklődést tanusitó kisasszonynyal. Nem sokáig habozott a mi fiatal urunk, hanem oda lépett a leányhoz és olvadékony hangon kérdezte: 

— Talán ismerősnek tetszem nagyság előtt, hogy olyan régen figyel reám? 

A megszólitott pedig mosolyogva felelte: 

— Dehogy. Csak azt nézem, hogyan lehet valakinek ilyen borzasztó csunya arcza.  

Ez a cikk eredetileg a Szeged és Vidéke című lapban jelent meg 1904. június 5-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.