Vásárhelyi Reggeli Ujság, 1940. február 17. – Ott állt a kis öregember a hóbuckák között a zöldségpiacon. Sürün nyilt az ajtó a jöttek kifelé fiatalok. A szájukat törülték és szemükben egy kicsi láng lobogott. Forralt bort kortyoltak. S az mint lávafolyam, ugy gurult le torkukon és vitt friss füzet fázós tagjaikba. Zöldségpiacon is kevés már a zöldség. Krumpli meg egyáltalában nincs.

A kis öregember feje köröl ott röpködtek a verebek. Szegény árva szürke proletárjai a szigoru télnek. Az ember szivébe belemarkolt a dolog. Őmaga pedig a kukoricalisztbe markolt bele s odatett egy csomót a hó tetejére. A verebek rászálltak s ettek mohón. Szinte falták. Azt is mondhatnánk, hogy pofázták szegény kis éhenkórászok, a pici szemük kidülledt, ugy nyomkodták le a kis bögyükbe. Közben felnéztek és csipogtak. Égnek árvái…

Egy nyul a szentesi nyomásról oda menekült be a malom udvarába. A hideg elől, vagy talán élelmet keresett. Reggelre megfagyva találták. S a kicsi cinke lehullott a fáról szárnyaszegetten. Ott az orgonabokor alatt terült el élettelenül. Meghalt ez is. Szabolcsban összeölelkeztek a fiatalasszonyok s a vasuti töltés oldalában ugy aludtak el örökre. Otthon lobogott a tüz és aggódva várta őket jó meleg szoba, ölelő kar s puha meleg családi fészek. Mesebeszéd az, ne féljünk a szavaktól.

A hideggel nem lehet alkudozni. Aki tud védekezni ellene, az elesik. Vagy hát a megfagyott gyermek haláláért melyik királyi ügyész inditott eljárást? A hideg kegyetlen, a hó pedig nagy ur. Apró pelyheit lefuvod a bajuszodról, vagy kabátod széléről letörlöd. Talpaiddal a járdába taposod bele, de ha ezer millió szem összefog, ha nagyon sokan vannak és ugy hullanak az égből, mintha csak óriás kezek hintenek, akkor megállitják az acélbikát a vassineken. És megállitják az életet.

Láthatod most, nézz bele a messzibe, ahol minden be van havazva, minden végtelen és fehér. Nézd a tájat, ahol a zöldelő buza fagyos lepel alatt alussza a téli álmot s várja az ébredést. A kegyetlen téllel nem lehet alkut fejleszteni, a hó pedig nagy ur. Egy szemet lefujsz a kezed fejétől, de ha ezer millió összefog, acélbika kerekeit köti le és megállitja magát az életet.

Ilyenkor nincs más tennivaló, mint nézni és segiteni. Mindenkinek ugy, mint ahogy a kisöreg teszi. Neki is kell az a maréknyi liszt, mégis mindennap odaszór egy rakást az ég madarainak, a szegény proletár árváknak. Az ilyet látja Isten. Mint ahogy szürke verebek raja, tél szomoru szegényei röpködik körül fejét és ez tud olyan lenni, mintha glória fonná körül az emberi jóságot.

Ez a cikk eredetileg a Vásárhelyi Reggeli Ujság című lapban jelent meg 1940. február 17-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.