Az oláh kocsis cifra magyar káromkodása

Szegedi Napló, 1922. január 28. – Ur lett hát végre a Délvidék elharácsolt területein is, Erdélyben is, az oláh, de nem tud mit csinálni az uraságával. Rettenetes korrupciók hire érkezik csaknem naponkint az uj birodalmakból, Romániában egész nyiltan tárgyalja a sajtó, hogy alig van tisztességes politikus. Valamikor Oroszország vezetett a megvesztegetések terén, de minden rémregény ócskasággá fajult az ujkori „rómaiakhoz” képest. A jó nép pedig él tovább, nincs semmi szava, csak nagy keserüségek idején sóhajtozza vissza a régi magyar jegyzőt, aki szintén nem tartózkodott ugyan holmi kisebb nyuzásoktól, de ennyire soha el nem ment.

Az októberi forradalom idején nagy jegyzővadászat volt a Délvidéken, életben csak az maradt, aki idejekorán el tudott menekülni. A hazatérő katonák mindenért a jegyzőt okolták, nem a hadiérdek szólitotta őket fegyverbe, hanem a jegyző, mit ismerték ők azt a rengeteg adminisztrációs és érdekszálat, ami a maga nagy bonyolultságában szegény kis életükig eljutott, mikor az egyetlen látható pont ott élt előttük.

A nagy haragok régen elcsöndesedtek és gyakran kapunk hirt olyasmiről, hogy a hajdan izgatott falu eljár panaszkodni a régi jegyzőhöz, aki vagy meghuzódott a kis birtokán, vagy Temesvárott, Versecen kezdett uj életbe. Csupa szánom-bánom a magaviseletük, ami minden hangos szónál, leleplezésnél ékesebben hirdeti a mostani közigazgatás cudarságát.

A magyar szó ritkaság most oda alá, csak a mi véreink ejtik ki igen csendesen, maguk között. De az oláh paraszt nem használja többé. Nincs rászorulva. Végzi tovább is kicsiben mindazt, amit a vezetői nagyban gyakorolnak, elemeli ami a keze ügyébe akad, ellopja ugy a marhát, hogy félóra mulva már husz helyen szedik össze földaraboltan, alibit pedig minden percére igazol.

Abban az időben, mikor sürübben érintkeztem velük, a legnagyobb részük tudott magyarul, legalább is megértette a szót. Hogy hol tanulja meg, ez a kérdés sokáig motoszkált bennem, hiszen az iskola alig volt rá alkalmas.

A tanfelügyelő olykor ellátogatott hozzájuk, hosszas beszédben magyarázta meg a saját jelentőségét, a hazaszeretet lényegét – ugy bámulták, mintha vásárban leskelődnének a cirkusz körül.

— Hogy hivnak, gyermekem? – cirógatta meg az egyik fejét.
— Há? — böffent az rá.
— Kum tye tyama? — rivall rá a tanitó.
— Todore Miok.
Később a tanfelügyelő előterjeszti a nézeteit.
— A haladás meglepő, a gyerekek fokozatosan bár, de megtanulnak magyarul.
Künn is van nézete, ez már nem hivatalos, csak keserü.
— Hiábavaló itt minden erőlködés.
— Azért nem kell busulni – mondja a hatósági közegként jelenlévő szolgabiró –, megtanulják a nyelvet, csak nem sietnek vele.
Szeles idő kerekedik, messziről havas felhők tornyosulnak, sietni kell. Egy órányi kocsiut következik az állomáshoz, ám arra már civilizáltabb a világ. A tanfelügyelő odasug a szolgabiróhoz.
— Miféle ember ez a kocsis?
— Oláh paraszt.
— Megbizható?
— Ötödik esztendeje járok vele.

A sovány gebék pedig, amint iramodnának, elszakitották az istrángot, meg kell állani. Ugyanakkor az oláh belekezd valami egészen különleges, cifra magyar káromkodásba, szedegeti le az égről a csillagokat és egyezteti őket a szentekkel – szinte gyönyörüsége tellik benne a hajdusági származásu tanfelügyelőnek.
— Ejnye, hejnye, barátom, mondja csak hamar, hol tanult maga magyarul?
A szolgabiró mosolyog, a kocsis pedig a debreceni civist is megszégyenitő mozdulattal helyezi át balsó agyaraiba a pipát.
— Hun? Hát az egyetemen.
— Ne bolondozzék, kedves barátom, miféle egyetemen volt maga?
— Vácon, kilenc évig...
Mire elérték a vasúti állomást, a tanfelügyelőt kilelte a hideg. Jelentésébe azonban uj passzust formulázott, ilyenfélét: A nép igen lassan sajátitja el a magyar nyelvet, azonban ha más anyanyelvüekkel érintkezik, sokszor bámulatos érzékről tesz tanuságot.

Ezek után rábizom a hagyományos következtetés-levonást minden nacionalistákra, ugy állitom föl a tételt, méltóztassék megállapitani, mekkora kár nyelvészeti szempontból is, hogy elrabolták tőlünk a Délvidéket! Az oláh Frátyét már nem viszik se Vácra, se Szegedre – szegény feje sose tanul meg magyarul.

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Napló című lapban jelent meg 1922. január 28-án. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.