Vásárhelyi Reggeli Ujság, 1920. november 14. – Erdei Sándor, a ritka kaliberü bünöző még a vásárhelyi államrendőrség zárkájában van, mert a szövevényes, rengeteg nagy tömegü bünügy szálainak kibogozásához nem napokra, hanem hetekre van szükség. A nagystilü ember higgadtan, megindulás nélkül és nyomósan mond el minden részletet. Nem bőbeszédü, mert egy szóval nem ejt ki többet, mint amennyi éppen kell, de kevesebbet se mond. Megfontolt, ravasz és kezd óvatos lenni, de amit elmesél, abban őszinte.

A Simonyi utcai gyilkosság minden részlete felderitve áll már. Mielőtt a véres aktát lezárnák, itt adjuk a drámának hiteles képét. Erdei Sándor a következőként mesélte el ezt a véres éjszakát:

Séta a Simonyi utcán

Azelőtt nem is ismertem Varjuékat. Azt sem tudtam, hogy van-e a világon a Varju korcsma. Azon a csütörtöki napon érkeztem Vásárhelyre Bihar-Diószegről, ahol az apám lakik. Délután 4 óra lehetett, mert éppen alkonyodni kezdett. A nagy állomáson tanakodtam, hova is menjek? gondoltam, hogy elmegyek Katona ismerősömhöz, de teszek egy sétát, igy kerültem Susánba, onnan a Simonyi utcára.

Mikor a kaszárnya tájékára érkeztem, betévedt a tekintetem a Varju kocsmába, hol nem láttam mást, mint egy idős asszonyt, aki éppen a lámpással bajlódott. Bementem. Az ivóban nem volt más, csak egy öreg nő. A bal sarokban állott egy asztal, amellé ültem le s fél liter bort kértem. Csend volt, mikor a borom elfogyott, fizetni akartam, de abban a percben nyilt a konyha felőli ajtó s egy csinos nő személy lépett be. Köszönt. Nini! – gondoltam. – Ez takaros lány, maradok még egy kicsit. Kérek még egy fél litert! – szólottam.

A leány hozta ki az új fél litert. Ő volt Hunyadi Juliánna, amint később megtudtam. Mikor letette a bort, marasztaltam.
— Lánya maga a vendéglősnek, vagy alkalmazott? – kérdem.
— Alkalmazott vagyok!
— Akkor hozzon magának is poharat, beszélgessünk egy kicsit.
Leült s panaszkodott, hogy sok a strapa és kevés a fizetése. Megittuk a harmadik fél litert is. Közben az udvari ablakon át megmutatta, hol van a lakása. Az ivóban magunkra maradtunk, akkor kikérdeztem a háziakról. Ő elmondotta, hogy ki hol szokott aludni.
— Mikor zárnak? – kérdeztem végül.
— Rendesen 9 órakor!
— Tudja mit fiam, majd vissza jövök s adok magának 100 koronát.
— Jó lesz, várom!

A nagy felkészülés.

Sötét volt, mikor Varjuéktól eltávoztam. A susáni templom mellett elhaladva elmentem a vasut mellé a Török vendéglőbe, hol két liter bort idogáltam meg. Sokan voltak, ügyet sem vetettek rám. Adtam a cigánynak is tiz koronát. 11-kor fizettem s elindultam vissza, Varjuékhoz, hogy ha csak lehet megszerezzem a pénzüket.

Teli hold világitott, mikor a templomhoz értem, éppen jött az őrjárat. Behuzódtam egy kapu sötétjébe s megvártam, mig elhaladnak. Akkor elmentem a Simonyi utcába. Néma csend volt, senki az utcán nem járt, a korcsmában nem mozdult semmi. Mikor láttam, hogy senki nem jön, felmásztam a keritésre és beugrottam.

Egy kis zajt csaptam, mire az átallevő háznál a kutya csaholni kezdett, de Varjuéknál néma maradt a ház. Az eresz alatt levetettem a téli kabátomat.

Tudtam, hogy véres lesz a ruhám, gondoltam, hogy a nagykabát majd eltakarja

A kabátot a gang párkányára helyeztem s akkor valami szuró, vagy ütőszerszámot kerestem. Az udvar közepén rám szaladt a házőrző eb, felkaptam egy darab fát és fejbe vágtam vele. Szükölve szédelgett el az udvar végébe, én pedig lementem a ház végéhez s benyitottam a fás szinbe. Megbotlottam s elestem,  elkáromkodtam magamat s gyufát kerestem! Ennek fényénél esett tekintetem a tőkén levő szekercére.
— Ez jó lesz!

Én nem tudtam, hogy az ól mellett, amint a gangra érek, az első ajtó mögött van valaki. Ott aludt Varju Sándor. Zuhanásomra felébredt s kinézett.

Az első vér . ..

— Ki jár itt? – hallottam pár lépésről.
— Én vagyok!
— Ki az az én? – nem mondhatta tovább, mert a szekercével feléje vágtam. Nem találtam el, erre nekem jött és a bal arcomba vágta a körmit. Ujra felé sujtottam, mire szó nélkül a küszöbre zuhant. Ott hagytam és a konyhaajtónak vetettem a hátamat. Betört s én beléptem. Az öreg aszszony felébredt.
— Ki jár itt? – kérdezte.
— Én vagyok!
Az idegen hang hallatára az öreg asszony elsikitotta magát:
— Jaj istenem! Segitség!

Már akkor ott voltam mellette s kétszer fejbe vágtam. A diványra zuhant s nem mozdult tovább. Egy percnyi hallgatózás után bementem az ivóba s gyufát rántottam. A pudlin állt a gyertyatartó, gyertyával. Meggyujtottam s befüggönyöztem az ablakot.

Mindez pár perc alatt történt meg, de egy kicsit beleizzadtam. Volt fent a kancsó fenekén egy pohárnyi bor, azt megittam s akkor a kutatáshoz fogtam.

Tízezer forint

értékű különféle pénz volt a pudliban, meg a szekrényben, ezeket zsebre gyürtem. Azután a konyhába mentem a gyertyával. A halott aszszony ott feküdt a diványon. A mellette levő sublót fiából két gyürüt és egy nyakláncot vettem el. A nyakláncon medál volt, gyermek arcképpel. Zsebrevágtam s akkor el akartam távozni. Az eresz alá mentem ki a nagykabátomért, mikor a szomszédos kis szoba ajtajából rám szól egy női hang:
— Ki maga?
— Én vagyok!

S már fel is sikoltott a szekercecsapás alatt. Háromszor sujtottam felé. Ott esett össze a sarokban. ’ Bementem az ő hálókamrájába is és kutattam, de nem volt ott sem pénz, sem ékszer. Akkor lementem a különálló kis épület felé s bekoppogtattam Hunyadi Juliánnához.
— Ki az?
— Én, a délutáni vendég!
— Rögtön, csak lámpát gyujtok! Ez alatt az eb magához tért s reám szaladt. Neki is adtam, mert a balta még a kezemben volt. Nyilt az ajtó s beléptem.
— Jézus Mária – kiáltotta lány – maga csupa vér, mit csinált?
— Semmit, csak elvégeztem! – feleltem én.
— Jaj, én elárulom, feljelentem magát!

)tt megállt Erdei Sándor s kis szünet után elrévedezve folytatta:
— Nem akartam bántani Hunyadi Juliánnát, de féltem az árulástól. Végeztem vele is!…

Futás a világ

Felvettem a téli kabátomat s a korcsmaajtón át eltávoztam. Az utca néma volt, senki nem járt. Egyenesen a nagyállomásra mentem. Éjfél körül járt az idő. Éppen egy tehervonat állt készen Szeged felé, ennek fékbódéjába lopództam. Só vonat volt, az olájok vitték. Ezen jutottam be Szegedre.

Onnan Félegyházára, hol uj ruhát vettem s a vérest elástam a mezőn. Este Pestre utaztam; rögtön eladtam a gyürüket 30 forintért. Ugy gondoltam, hogy ha Hunyadi Juliánna életben marad, a gyűrű eláll. Borbély a sógorom, 3 napot nála töltöttem, de azután csak jobbnak láttam, hogy tovább álljak, igy jottam Debrecenbe.

A pénz fogyott, üzlet után néztem hát. Egy éjjel a Pongrácz gazda birtokáról elhajtottam huszonhat disznót, mit 100 ezer koronáért adtam el. Már karácsony tájon járt az idő. A pénzzel ide jöttem, s mészószéket vettem 15 ezer koronáért, de megbántam s visszahagytam ezerért. Itt Marosi néven szerepeltem. A többit tudják az urak. És még annyit, hogy január óta ötszszázhétezer koronát mulattam el Vásárhelyen.

Ez a cikk eredetileg a Vásárhelyi Reggeli Ujság című lapban jelent meg 1920. november 14-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon A rovat további cikkei itt olvashatók.