A szelíd kutya és a hamis gazdája

Vásárhely és Vidéke, 1994. február 12. – Tegnap délelőtt, miközben a buszra siettem, egy öregasszonyt követtem egy darabig, kényszerűségből, aki a kutyáját vezette. A jószág egy erős kötélre volt kötve, nyakörv nélkül, valami bonyolult és praktikus hurokkal; a fura menet három-négylépésenként megtorpant. Az öreg kutya nem úgy jött, ahogy azt az asszony képzelte, minduntalan a háta mögé került. Az asszony ilyenkor megállt, húzogatta a kötelet, a kutya békésen hagyta magát rendbe tenni. Az útkereszteződésnél megálltak, utolértem őket.

Mindig úgy éreztem, hogy nincs az a kutya, amelyikről első pillantásra meg ne tudnám mondani, hogy hamis, vagy nem. Ez a jószág nagyon békés volt, hozzálépve meg is simogattam. Megnyalta a kezem, aztán, hogy fölegyenesedtem, fejét egyre magasabbra emelve, követte a fejemet. Az öregasszony elmosolyodott.

— Jó kutya ez. Az a baja, hogy nem hamis. Viszem a dögtelepre, mert így nincs rá szükség.

Az asszony továbbra is mosolygott, a kutya pedig engedelmesen indult el mellette. Átmentek a negyvenhetes úton, az állomás felé; azon az úton körülbelül húszpercnyi járásra található egy telep, ahová a veszett kutyákat szokták szállítani. Nem tudom, mit csinálnak a kutyákkal ott, a telep kicsi, nyüszítés nem hallatszik ki az útra.

Hirtelen összegyűlt bennem minden düh az asszony ellen, nem hittem el, hogy nem érzi a tragédiát abban, amit tesz. Szemmel láthatólag nem érezte, de a szelíd kutya se érzett semmit. Az asszonyra is ugyanolyan meleg, öreges szeretettel nézett. Én pedig megdöbbentem, mert rájöttem, hogy ez az élmény mennyit fog jelenteni számomra: maximum egy hét rosszkedvet, ha néha-néha eszembe jut.

Ez a cikk eredetileg a Vásárhely és Vidéke című lapban jelent meg 1994. február 12-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon A rovat további cikkei itt olvashatók.