Szeged és Vidéke, 1904. szeptember 10. – Egy csanyteleki előfizetőnk irta nekünk az alábbi vidám históriát, amelynek megtörténtéről nem győződhettünk meg. Ha nem igaz, az ő lelkén száradjon. A valószinüség látszatával biró história ez:

Néhány nap előtt vonatra ült a csanyteleki elöljáróság: a kövér biró uram, a biróné asszonyom, meg a jegyző ur. Szegedre jöttek mind a hárman, mindnyájan különböző okból. A birónak a főfináncziánál akadt dolga, élete párja a piacz végett rándult be, mig a jegyző némely bevásárlást eszközölt, mivelhogy neki aznap délután lett volna a kézfogója egy csongrádi kisleánynyal.

Kisteleken ültek vonatra. A kupéban már csak két hely volt, az egyiket a biróné foglalta el, a másik pedig a jegyzőnek jutott az ő privát ügyessége folytán. A biró nem kapott ülőhelyet, hát nagy boszusan ácsorgott a zsufolt kocsiban. A vicczes természetü jegyző nem szalasztotta el az alkalmat, hogy meg ne tréfálja a birót és ilyen kérdéseket adott föl neki:

— Biró uram, jobb-e ugy, mint állva ?

Azután :

— Milyen boldog lehet az, akinek még olyan jó lába van, hogy kiállja az állást Kistelektől Szegedig.

És igy tovább. A biró csak hallgatta, hallgatta a boszantó tréfákat, egyszerre csak kitört belőle a düh :

— Meglássa jegyző ur, fogok még én magán nevetni.

A jegyző megpödörte a bajuszát és hamiskásan szólt:

— De ilyen jót soha, mint én most.

A vonat Szegedre ért. Délutánra elintézte ki-ki a dolgát és találkoztak a „Szeged“ pályaudvar perronján. Annak rendje és módja szerint megváltották a jegyet. A biró-pár Csanytelek irányába, a jegyző pedig Csongrádra, ahol bizonyára már türelmetlenül várta a menyasszonya. Már berobogott a vonat, amikor a jegyző, csak úgy időtöltésből, a jegyén látható irásokat olvasta. Megdöbbenve látta, hogy a gyorsvonatra szóló jegyen ott áll: Horgos, Kiszombor, Ókanizsa stb., de Csongrád nevét nem olvasta. Ijedten fut a pénztárhoz, ahol még sokan voltak előtte és igy néhány perczig várnia kellett.

— Kérem, nekem rossz jegyet tetszett adni — mondta izgatottan a jegyző a pénztárosnak.

Az megnézi a bilétát és mosolyogva megmagyarázza neki, hogy jó ez a jegy s a többi községek neve azért van ráírva, mert oda is lehet vele utazni. A jegyző kapja a jegyet és lélekszakadva rohan föl a perronra. Már késő. A vonat fütyül, a kapus visszatartja a rohanó jegyzőt. A biró uram pedig egészen kihajlik a kocsi ablakán és megsemmisítő gunynyal kiáltja a jegyző felé :

— Siessen jegyző uram, mert lekésik a kézfogóról.

Már késő volt. A jegyző lekésett, de nemcsak a vonatról, hanem a kézfogóról is, mert aznap nem ment több vonat Csongrádra.

Ez a cikk eredetileg a Szeged és Vidéke című lapban jelent meg 1904. szeptember 10-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból szemezgetve mutatjuk be, mik foglalkoztatták a régi szegedieket harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.