Egy képzett varrónő manapság többet ér, mint a gyémánt – ellentmondásos a ruhaipar helyzete a Vajdaságban is

A varrónők helyzetét feltáró, és rajtuk keresztül az egész könnyűipart vizsgáló cikksorozatot készített a Telex két lengyel és két vajdasági, a Szabad Magyar Szó újságíróival együttműködve. Az írással Magyarország mellett még a két kelet-közép-európai ország, Lengyelország és Szerbia bemutatása volt a céljuk úgy, hogy alkalmanként maguk is beálltak dolgozni.

A cikk rögtön egy lengyel varrodában elhangzott idézettel kezd, mely szerint „Egy képzett varrónő manapság többet ér, mint a gyémánt”, hiszen könnyen odébbáll, és válogathat az ajánlatok között. Ugyanezt tapasztalták Szerbiában és Magyarországon is, ám igen ellentmondásos a helyzet, mivel bár a megrendelések elárasztanák a ruhaipart, még sincs elég varrónő és iparági szakember, akikkel teljesíteni lehetne őket. „Aki pedig még van, az többnyire alulfizetett, nincs tisztában a jogaival, és mintha évtizedekre rögzült szocialista reflexek szerint gondolkodna a munkájáról” – írták.

A szerb iparág állapota viszont nem sokban különbözik a magyar helyzettől: mélyrepülésben vannak. Eltérések azért megfigyelhetők, például a munkaerő létszáma a 9,7 milliós Magyarországon becslések szerint körülbelül 40 ezer, addig a 6,8 milliós Szerbiában az elmúlt 20 évben ez 30-ról 60 ezerre nőtt. Viszont az iparági dolgozók továbbra is a legalulfizetettebb réteg. A szerb minimálbér valamivel alacsonyabb a 154 ezres magyarnál, alig haladja meg a 134 ezer forintnak megfelelő dinárt. A szerb fiataloknak sem vonzó a minimálbérért gürcölés.

Ezért aztán a kölcsönzött munkaerőhöz fordultak: a varrodákat egyre inkább megtöltő indonéz, nepáli, bangladesi dolgozóknak a havi 160–165 ezer forintnak megfelelő dinár is elegendő fizetés. „Romániát már letarolták a nagy cégek, de egyre több cég viszi Szerbia felé is a gyártást” – mondta az egyik magyar varrodatulajdonos. Hozzá hasonlóan mások is a Balkán egyes térségeiben látják a magyar gyártás konkurenciáját, az olcsó kínai és török gyártók mellett. Azonban Magyarország és Lengyelország EU-tag, így amint a kölcsönzött munkaerő megkapja a hivatalos papírjait,

másnapra gyakran köddé válik, majd valamelyik nyugat-európai nagyvárosban köt ki.

A krónikus varrónőhiánnyal sehol nem tud vagy akar mit kezdeni az adott ország vezetése, írja a cikk. Emellett a nyugati márkák képviselői tisztességtelen árú szerződéseket kényszerítenek ki a kelet-európai gyártóktól. Áron alul viszont nem tudnak a magyar varrodák elvállalni egy-egy munkát, mert akkor abból nemhogy jövedelem és profit nem lesz, hanem fizetések sem. „Míg a lengyel fogyasztókra jellemző, hogy kifejezetten keresik a hazai márkákat, a magyarok és a szerbek még mindig inkább a nagy világmárkák bűvöletében élnek.”

Az írás tanulsága szerint bár a helyi minimálbéreket Kelet-Közép-Európában sem mindig keresik meg a varrónők, a távol-keleti hírekből ismert embertelen kihágásokkal ebben a régióban nem találkoztak a témát feldolgozó újságírók. Mint írják, a munkakörülmények terén mindhárom országban a zaj és a forróság volt a legjellemzőbb gond. Így, bár a helyzet cseppet sem szívderítő, Lengyelország, Szerbia és Magyarország messze nem Srí Lanka és nem is Banglades. A teljes írás a Telex oldalán olvasható, ahol egy utolsó résszel is jelentkeznek még a későbbiekben.