Arra számítunk, hogy egy szegedi színházi előadás szereplőjeként ismerjük meg következő interjúalanyunkat, Kállai Ákost, aki viszont rögtön leszögezi, hogy ő nem színész. A drámapedagógus és a Nauta Lelki Egészségfejlesztő Műhely mentálhigiénés szakembere inkább egy „kísérletező, játszó embernek” tartja magát, és nem fél a gyermeki örömök megélésétől, de nem riad meg a felelősségtől sem.

Közös utazásunk során feltérképezzük a tükörtermet, a könyvtárat és a szobát, ahol egy kozmikus csatorna nyílt meg, gondolatban egyre messzebb megyünk Ozorán, Portugálián és India legkisebb államán át. Akár a kávé ízét, úgy érezzük, hogy mennyire filozofikus és spirituális tud lenni az elektronikus zene, egy furcsa többdimenziós fejből álló festmény, vagy épp egy diófa.

Színészi képességeiből ugyan nem sokat látunk, mert a projekt kétéves történetének első és remélhetőleg egyetlen váratlanul elmaradó előadását csípjük el. Ákos kissé csalódottan és meglepetten, de talán megkönnyebbülten is közli velünk a tükörfalú balett-teremben, hogy most nem lesz megtartva a Tölgyfa Gergellyel és Sziládi Hajnával közösen írt Kék Tesla-előadás.

Nem is annyira görbe tükrök

Így legalább személyre szabott ízelítőt kapunk a látványosabb, vagy dramaturgiailag fontos elemekből. Minimális, inkább funkcionális a díszlet fizikai része, néhány otthagyott üveg és doboz az egyszerű bútorokon. Kisvártatva azonban elsötétül a kis terem, és a látványvilágot a tükrökre vetülő, egyre változó és torzuló pszichedelikus vizuálok alkotják meg. Ákos feláll a terem szélén lévő padkára – ez az a rész, amikor az ecstasyról beszél meg az anyjáról – majd leugrik.

Mint a jelenlévő alkotóktól megtudjuk, az előadás lényegében egy iskolai drogprevencióból megy át részvételi színházba, amely során karakterben maradva kérdeznek a közönségtől. Ennél fogva minden alkalom egy kicsit más, hiszen a nézők is részei a történetnek. A Kék Tesla középiskolás diákok számára íródott, teljes osztályok szoktak előre jegyeket foglalni egy adott időpontra, amiről ezúttal megfeledkeztek, és így nem volt kinek játszani.

Jobb híján a délelőtti előadásról tudunk beszélgetni, amelyben szokás szerint megkérdezték a közönségtől, hogy rá vannak-e függve valamire. Ilyenkor általában a telefont, a kávét vagy a cigit említik, aztán megkapják azt a kérdést is, hogy van-e olyan, akit érint a drogprobléma – márpedig Ákos szerint szinte mindenkit érint, még ha nem is személyesen, mert körülvesz minket.

Tapasztalatai szerint a diákok fel merik vállalni az érzéseiket és a gondolataikat, függetlenül a nemüktől. Bár egy lányokból álló közönség jellemzően „nagyon finom, érzékeny, picit halkabb, picit visszafogottabb, közben érzelmileg és szellemileg is nagyon gazdag és telített” tud lenni, és ők is ugyanolyan transzparensen, őszintén és bátran vesznek részt a folyamatban.

„Nem tárgyaljuk ki őket, de közvetett módon mégiscsak a saját élettapasztalataikról beszélnek. Látnak családi konfliktusokat, kortárs kapcsolatokat megnyilvánulni, látnak kríziseket, elakadásokat, működési zavarokat, és ezekben a helyzetekben ők tükröződnek” – fejti ki.

Az előadás tehát egyfajta „tükörfelület”, amiben magukra ismerhetnek, ami példákat mutat arra, hogyan lehet megközelíteni egy helyzetet. „Ebben az előadásban inkább arra látnak példát, hogyan nem érdemes” – teszi hozzá.

Legtöbben ezt említik az előadás legfőbb erényeként: életszerű, valóságos. Kissé túlságosan is, mivel nagyon sok olyan helyzet van benne, ami előhívhat a nézőben bizonyos élettapasztalatokat, például a családon belüli kríziseket.

„Emiatt érzékenyen kell bánni ezzel a helyzettel”, nem mindegy, hogyan teszik fel a kérdéseket. „A célunk nem az, hogy pszichologizáljunk az ő életükről, hanem hogy az előadásban látott élethelyzetek kapcsán társadalmi szintű kérdéseket tegyünk fel, amelyek mindenkire vonatkoznak attól függetlenül, hogy volt-e már benne tapasztalatuk, vagy sem” – magyarázza.

Nem konkrétan valakinek a drogfüggőségét tárgyalják meg, inkább diskurzust folytatnak a szerhasználat és a családi dinamikák összefüggéseiről. Többek között olyan fontos kérdéseket vetnek fel, mint:

Miért érzem magam kívülállónak?

Miért nekem kéne kezdeményeznem apámmal szemben?

A szabadság vagy a biztonság fontosabb?

Ki kell-e valamit próbálni ahhoz, hogy tudjuk, hogyan hat ránk?

Ez elsősorban feszültségoldásra jó. Van például egy jelenet, amikor megkérik a diákokat, hogy rajzolják ki magukból az érzéseiket, gondolataikat. „Ilyenkor telebombázzák a tükörfelületet rajzokkal, ami zseniálisan néz ki amúgy, és érződik, hogy robbannak ki a székből, sokan fel is vannak dúlva. Előfordult már az is, hogy valaki elsírta magát.”

Ha ezzel megvannak, nem kezdik el elemezni a rajzokat, hanem megy tovább a darab.

Potyautas a kozmikus csatornában

Mi meg megyünk tovább Újszegedre. Egy gyönyörű emeletes családi házba érkezünk, amely immár több mint egy évtizede Ákos és felesége, Eszter otthona.

Még Eszter nagyszülei építették az 1970-es években, ők lent éltek, a többiek fent. Eszter aztán elköltözött Brüsszelbe, de vissza is tért, amikor a nagyszülei elhunytak, és ekkoriban ismerte meg Ákost. „Egy hónap után ideköltöztem, fél év után megkértem a kezét, egy év után házasodtunk.” Ez lassan tizenegy éve volt már, de még előttük állt egy újabb izgalmas kaland.

„Öt évet vártunk, hogy megérkezzen. És ő itt is született ebben a házban. Otthonszülés volt, háborítatlan szülés, a szomszéd szobában, az ágy mellett jött világra Villő. Ez egyszerre volt szép meg félelmetes számomra.”

Persze alaposan felkészültek rá, Ákos talán többet is tud a szülésről, mint sok nő. „De azt éreztem, hogy ez valami olyan, amit egy férfi soha nem érthet annyira, mint egy nő. Hogy ez valami női misztérium, amiben én csak egy potyautas vagyok.”

Eszternek viszont fontos volt, hogy Ákos ott legyen vele, ez növelte a biztonságérzetét. „Jelen tudtam lenni, higgadt tudtam maradni, és abszolút támogattam. Olyan volt, mintha megnyílt volna egy kozmikus csatorna, amin keresztül jön valami energia. Én meg benne álltam, elképesztő volt.”

Ákos szerint „az élet egy kozmikus folyam, amiben benne vagyunk mind, ami mindent mozgat, mindent átjár, mindent éltet, és amiben minden egy. Ebben nincsenek értékek, nincs jó vagy rossz, az élet van, és az életben pedig minden ott van elfogulatlanul.”

Hirtelen nem is tudunk mit mondani, de hozzáfűzi, sok olyan tapasztalata volt, amikor ezt úgy érezte, „mint ahogy most érzi ennek a kávénak az ízét”. Szóval sok mindent látott ez a lakás, és sok mindent tud.

Sokat változott is az évek alatt, főleg Villő születése óta, állandóan építettek valamit. Szó szerint is, mivel Eszter asztalos, habár főleg famozaikban, intarziában utazik. „Az ágyunkat is ő csinálta, ami gyönyörű, és büszkén mutatom meg mindig.”

Bár Ákos saját elmondása szerint mostanában nem olvas sokat, a lakást elnézve lenne mit, több könyvespolc van a nappaliban és az előszobában is. De ha kezébe vesz egy könyvet, akkor sem szórakozásból – mondja – hanem azért, hogy például a gyereknevelésben, vagy egy aktuális projektjével kapcsolatban segítséget kapjon.

„A munkám a szenvedélyem, és emiatt nagyon sokszor összecsúszik, mintha nem választanám el a szabadidőtől. Ami nem biztos, hogy mindig szerencsés, de egyszerűen annyira feltölt a munkám, hogy nem feltétlenül érzem szükségét a klasszikus értelemben vett kikapcsolódásnak.”

Azért egy idő után kimerítő tud lenni a folyamatos beszélgetés és közös játék, egy évad során több mint 6 ezer emberrel. Így nyáron rendszerint szabadságra megy, amikor több ideje van a családjára és a szórakozásra. Például a fesztiválozásra is.

Ákos 16 éve jár vissza az Ozora fesztiválra, amelyet minden évben a Tolna megyei Ozora közelében tartanak, és az Organic Zones of Radiant Atmosphere, vagyis „Sugárzó légkör szerves zónái” jelentést találták ki neki a szervezők.

„Én most is szeretem, sokan nem. Kinőtte magát, talán túlságosan is. Eltűnt a közösségi flow, a családiasság, de még mindig sokkal barátibb és emberibb, mint a legtöbb fesztivál. Nincsenek szponzorok, bevihetsz magadnak főznivalót, innivalót. Tele van nagyon jó programokkal.”

Régen sokkal egyszerűbb volt, semmi másról nem szólt, csak a zenéről. Elsősorban egy pszichedelikus elektronikus irányzatról, a psytrance-ről, amit a köznyelvben sokszor goaként használnak a műfaj bölcsője, Goa indiai állam nyomán. Az ázsiai ország legkisebb állama arról is nevezetes, hogy a hippikorszakban népszerű célpontja volt azoknak, akik kommunában kívántak élni. Az Ozora ennek a szubkultúrának a meghonosításában vett részt, ami Ákos identitásának szerves részévé vált.

„Nekem nagyon filozofikus ez a műfaj, mintha visszanyúlna valamihez, ami ősi, elemi és metafizikai. Mintha a létezésről szólna és arról, hogy hogyan működik. Mintha arról a pulzálásról tanítana, amiről kicsit beszéltem, a folyamatos tágulást és szűkülést, a ciklikusságot írja le. Ahogy nyitjuk, csukjuk a pupillánkat, a szánkat, ahogy felkelünk, lefekszünk, ahogy tavasz, nyár, ősz, tél, tavasz, ahogy megszületünk, meghalunk, ahogy lépünk, tesszük az egyik lábunkat a másik után, ahogy rágjuk a fogainkkal az ételt.”

Bár egy koncert közben nem gondolkodik ilyeneken, ez az a műfaj, amiben leginkább fel tud oldódni, amiben a legönfeledtebb tud lenni. „Ez a legszabadabb, legkötetlenebb, legjátékosabb. Ebben a helyzetben nincs semmi, csak a színtiszta életöröm, amit átélek azzal, hogy ugrálok mint egy gyerek.”

Valójában innen meríti az életerőt a hétköznapokhoz. „Egy parti spontán, kiszámíthatatlan, önfeledt, közösségi. És tulajdonképpen a munkám is.”

Fél évig kerestek valamit, otthon találták meg

Egy másik könyvet is kiszúrunk, amely a hulladékmentes életmódról szól. „Igen, egy időben teljesen zero waste és csomagolásmentes volt az egész háztartás. Sőt, abban a két évben vegánok is voltunk. 95 százalékban eltűnt a szemét a háztartásból. Ami eleinte komoly energiabefektetés volt.”

Visszaemlékezése szerint „nagyon rápörögtek a dologra”, ez az életmódváltás addig ment, hogy elkezdtek a kiköltözésben gondolkodni. Lakóautóval bejárták Magyarország összes ökoközösségét a kétéves lányukkal együtt, de még Portugáliában is felkerestek párat.

„Eltöltöttünk mindegyikőjüknél egy hetet önkéntességgel, és kerestük, hogy hová csatlakoznánk. Nagyon foglalkoztatott bennünket az életközösség, a kommunában való létezés. És hát végül azt éreztük, hogy amúgy a helyünkön vagyunk. Semmi nem hívott be annyira, hogy oda akarjunk menni.”

Túl szép is lett volna ez a ház ahhoz, hogy ezért itt hagyják.

Mostanra megtalálták a középutat. Nem teljesen csomagolásmentes a háztartásuk, de a korábban tanult megoldások egy részét még alkalmazzák, nem vegánok, de otthon nem készítenek húsos ételeket, és a szeméttermelést is igyekeznek csökkenteni.

A háznak van egy negyedik lakója is, akit még nem említettem, pedig végig itt simogattuk a nappaliban a szabad kezünkkel. Eszter öccse találta egy benzinkút mellett, de ő nem vihette haza, ezért itt maradt. „Ránézett Eszter, és azt mondta, Dorka. Aztán kiderült, hogy a Dorka azt jelenti, Isten ajándéka.”

Dorka lelkesnek tűnik, bármikor abbahagyom a simogatást, már egyből nyaggat, hogy folytassam még. Ákos szerint ha „feltöltődött”, akkor persze el tudja engedni a dolgot, de sosem szól, hogy oké, most már hagyj békén, inkább „hagyja, hogy békén hagyd”.

A kutya így is tesz, amikor kinézünk a kertbe.

Az utolsó állomás, ami az első lett volna

Ákosék udvarán egy öreg diófa áll, szinte könyörög, hogy felmásszon rá valaki. Ákos már az ágakon kapaszkodva közli velünk, hogy amúgy nem nagyon szokott ilyet, mondja is, hogy „próbál nem túlzásba esni a vállalásaival”, mert még a végén nem tudna lejönni.

Gyakran érzi, hogy túl sok dolgot vállal magára, nem mintha ne tudná teljesíteni őket. „Inkább azt érzem, hogy nem marad időm sok olyan pillanatra, ami nem biztos, hogy visszajön mint lehetőség. Túl sok időt adok ugyanannak a dolognak, például a munkának. Nem feltétlenül kér ennyit, olykor kevesebbet is elbírna. Akkor talán a családdal is egy picivel több időt is találnánk.”

De vajon hisz abban, hogy erre lesz még lehetőség, vagy szerinte csak egy életünk van? – egy faágba kapaszkodva ez egy fontos kérdés lehet. Hozzám is vágja, hogy „kösz, erre nem gondoltam eddig”, miközben keresi a lefelé utat.

„Hogy is mondjam? Nincs ennek a kérdésnek jelentősége, mert ha van is reinkarnáció, az már nem az én életem” – válaszol, és ebbe nagyon nehéz belekötni, de azért hozzáteszi, egyszer már volt lehetősége részt venni egy reinkarnációs alkalmon.

„Nem tudom, mikor, ki, de egy indián lehettem. Sok minden történt velem, nem is vagyok meggyőződve arról, hogy ez az előző életem volt. De ami izgi volt benne, az a meghalás élménye. Az nagyon gyógyító volt.”

Ebben a pillanatban viszont tényleg véget ér az indián élete, mert megcsörren a telefon. „Szia anyu! Itthon vagyok, fenn a fán” – szól bele Ákos. Lesegítjük, hogy el tudjon minket vinni a Tisza-partra, ami számára egy hosszú utazás első állomása lett volna, nekünk viszont az utolsó.

„Itt indultunk volna el Indiába”

– mutat Ákos egy ösvényre, amely a Maros-torkolathoz visz, onnan Romániába, ahol át lehet vágni a Kárpátokon.

Pár éve a feleségével kitalálták, hogy gyalog és stoppolva elmennek az ázsiai országba, a telet Törökországban töltik. Már megvették a táskákat, összepakoltak, egy hónappal az indulás előtt Ákos fel is mondott. „És kiderült, hogy jön Villő. Jeleztem a színházban, hogy akkor mégsem indulunk el.”

Ez próbára tette őket, de kiderült, hogy nemcsak megújulni, váltani képesek, hanem arra is, hogy elengedjék azt, amitől a változást várták. És ami elindult, talán nagyobb kaland, mint India lett volna – és még csak el sem kellett menni hozzá Szegedről.

A cikk a Journalismfund Europe támogatásával készült. A tartalom kizárólag a szerző(k) véleményét tükrözi, és nem feltétlenül egyezik meg a támogató álláspontjával.