„Három éve lakom itt, de most jutottam el a SZIN-re, és nagyon örülök, hogy itt vagyok!” – mondta egy fiatal fesztiválozó a Szegedernek szerdán, a Szegedi Ifjúsági Napok első napján. Mivel nagyvárosról van szó, tényleg sok a helyi lakos a rendezvényen, de azért jöttek bőven más magyar településekről is. Egyik alkalommal pedig egy Spanyolországból érkező férfi is megállított bennünket, hogy merre van a Bp Nagyszínpad, mondván, „azért Ganxsta Zoleet meg akarom nézni, mert magyar vagyok”. 

Ekkor már javában mentek a koncertek, de még nyitva voltak a civilfalu sátrai és standjai is, meglepően sok programmal és lehetőséggel. Nem gondoltam volna, hogy fél órát twisterezek majd a tűző napon, hogy itt lesz lehetőségem kipróbálni a „részeg”, a „betépős”, meg az „lsd-s” szemüveget, vagy hogy ilyen sok újdonságot megtudok a gyerekvédelem jogszabályi hátteréről és gyakorlatáról. Egyelőre kábé ennyi fért bele, egy nap alatt nehéz is lenne végigjárni az egész falut.

Az viszont feltűnt, hogy bár folyamatos a nyüzsgés, a SZIN-nek valahogy nincs egy olyan egyedi, csak rá jellemző atmoszférája, ami egyből megragadna, így az első órák azzal teltek, hogy próbáltam megfejteni, miért alakult ki ez a benyomásom. Talán egy szegedi számára túl ismerős és közeli a környék, nincs meg az elutazás varázsa? Vagy azért tűnik sterilnek a helyszín, mert a SZIN nem egyetlen, meghatározott szubkultúrát szolgál ki? Az első napon persze talán nem is volt érdemes ezt a kérdést vizsgálni, mert a legtöbb dolognak mindig kell egy kis idő, hogy bemelegedjen.

Mindenesetre az atmoszféra hiánya nem feltétlenül hátrány. Kezelhetjük úgy a SZIN-t, mint egy apropót vagy ürügyet, hogy jól érezzük magunkat. Igazából a SZIN-nek csak az a dolga, hogy összehozza az embereket – beleértve a fellépőket, a fesztiválozókat, illetve az itt dolgozókat –, és ezt jól is csinálja. Az egyetemistáknak ösztöndíjakat kínáló Junior Akadémia pultjánál álló Valentina például azt mondta, nem is bánja, hogy nappal dolgoznia kell a fesztiválon, és csak este tud bulizni. Eddigi munkája során ugyanis úgy élte meg, hogy a SZIN-en mindenki kedves, aranyos, „mindannyian ilyen kis napsugarak vagyunk”.

Azért nem mindig érezhető az a közvetlenség és nyitottság, amivel amúgy sokszor a budapestiek szokták leírni Szegedet. Nem kifejezetten nehéz az új kapcsolatok kialakítása, de nem is automatikus. Figyelnek egymásra az emberek, nem tolakodóan, csak ha szükség van rá. Megértőek a pultosokkal, észreveszik, ha valaki rosszul érzi magát és segítenek akár csak egy pohár vízzel is. Az alkalmi interakciókon túl viszont megmaradnak a nagyobb klikkek, és ezekből áll össze egy, a helyszín méretéhez képest nem is zavaró tömeg. 

A fesztiválról való elmélkedésemre egy izgatott első szinező spontán üdvrivalgása adta a legkorrektebb választ: a lábunk alól folyamatosan dübörgő basszus teremti meg a fesztivál hangulatát. 

Az már az első körbejárás alkalmával feltűnt, hogy a színpadok éppen megfelelő távolságra vannak egymástól ahhoz, hogy ne zavarják egymást a koncertek és bulik. Ez azt is jelenti, hogy gyakorlatilag bárhol máshol párhuzamosan lehet hallani két–három irányból a zenét, és valóban mindig, mindenhol lehet érezni valami mély rezgést a földből. Talán egyedül a Tisza-part olyan csendes, hogy otthont adjon a nyugis beszélgetéseknek, de a kedvező elhelyezkedés miatt a fesztivál területén kívül is van pár jó spot, ahova ki lehet ugrani két koncert között.

Egy hasonló szeánsz után keveredtem valahogy este az Analog Balaton koncertjére, és ott meg is találtam azt, amit magából a fesztiválból hiányoltam: ott volt az atmoszféra a repetitív, mantraszerű szövegekben, a hozzájuk szorosan kapcsolódó, szinte 3D-s hatású vizuálokban és a pulzáló ritmusra együtt rángatózó tömegben.

Beigazolódott a sejtésem, hogy az elektronikus duót elsősorban személyesen kell látni és hallani, mert otthon a szobában nincsenek pásztázó szempárok és világítótornyok, és nincs egy több száz emberből álló, egyre hangosodó kórus sem. Látszik, hogy a formáció már többször fellépett Szegeden, és ha jönnek még, szívből tudom ajánlani azoknak is, akik még csak ismerkednek az elektronikus zenével.

Úgy látszik, ha a SZIN nem is él az atmoszférateremtés lehetőségével, szerényen meghagyja azt a fellépőknek és a közönségnek. Az augusztus végi fesztivál már nem is akar mutatni semmi intenzívet, nem akar túlságosan elvarázsolni, inkább olyan, mint egy laza levezető kör a nyár vége előtt.