A múlt héten megérkezett az Open AI nevű mesterséges intelligencia (MI) platform egyik legnagyobb újítása, a GPT-4o nyelvmodell legfrissebb változata, amelybe az eddigieknél fejlettebb képalkotó programot építettek be.
Ennek köszönhetően ellepte a közösségimédia-platformokat a trend, amelynek lényege, hogy egy saját fotót adunk a chatbotnak, és megkérjük, hogy alkossa azt újra a japán Studio Ghibli stílusában.
Vitályos Eszter kormányszóvivő, kormányzati kommunikációért felelős államtitkár is felszállt már a hype-vonatra, és a napokban különböző kormánytagok Ghibli-verzióit osztotta meg közösségi oldalán. Mi is megnéztük, mit kezd a mesterséges intelligencia Szegedhez köhető közéleti szereplőkkel:
A Studio Ghibli egy 1985-ben alapított japán filmstúdió. A stúdió számos animéje elnyerte az Animage Anime Grand Prix díját, többek között a Laputa – Az égi palota 1986-ban, a Totoro – A varázserdő titka 1988-ban és a Kiki – A boszorkányfutár 1989-ben. 2002-ben a tündérmesének álcázott kőkemény társadalomkritikus alkotás, a Chihiro Szellemországban elnyerte az Arany Medvét és a legjobb animációs filmért járó Oscar-díjat is.
A Ghibli stúdió napjainkban ismét reneszánszát éli. A tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon tiszteletbeli Arany Pálmát kaptak, legutóbbi filmjük, A fiú és a szürke gém pedig nemcsak a kasszáknál írt történelmet, de végül kisebb meglepetésre Oscart is nyert 2024-ben.
A Magyar Narancs a trend kapcsán megjegyezte, hogy Hayao Miyazaki, a stúdió társalapítója nem kifejezetten rajong a mesterséges intelligenciáért, és azt mondta, sosem használná a munkája során. 2016-ban egy meetingen mutattak neki egy MI-animálta videót, amire így reagált: „Undorodom. Ha valóban ilyen hátborzongató dolgokat akarsz csinálni, hát rajta.”
Akihiko Yamashita, aki A vándorló palotán dolgozott Mijazakival, így mutatta be a mester hozzáállását: „Ő egy olyan valaki, aki maga is rajzol. A layouttól a storyboardig mindent maga rajzol meg. Tegyük fel, hogy a fő animátor készít valamilyen animációt. Ha nem tetszik neki, megváltoztatja egy szkeccsel. Aztán az animátoroknak ezt a szkeccset kell a végleges stádiumig elvinniük.”
A Ghibli-stílusba csomagolt szegedi közéletben nincs sárdobálás, nincsenek politikai nagy megmondások, és a trombitaszó is elhalkul. Ez nem pusztán játék a formával, hanem váratlan reflexió is arra, hogyan látjuk – vagy inkább hogyan nem látjuk – mindennapi szereplőinket. Egy mesterséges intelligencia által újrarajzolt világban a szereplők arcvonásai kisimulnak, az ellentétek tompulnak, és mintha hirtelen közelebb kerülnének egymáshoz – és hozzánk is.
Egy püspök, egy zöldtanácsnok vagy egy volt köztársasági elnök ilyen közegben már nem csak politikai pozíció, hanem figura egy lassú ritmusú történetben, ahol minden mozdulatnak súlya van. A Ghibli-világ nyelve nem a nyilatkozatoké, hanem a csendeké, a félrenézéseké, a hosszan kitartott képkockáké.
