„A leggyakrabban azzal a kérdéssel találkozom: lehet-e a meddőség oka lelki háttér?” – osztja meg a közönséggel Dr. Dombi Edina pszichoterapeuta a Babahajó közösségi tér eseményén Szegeden, ahol az elhúzódó gyermekvárás lelki vonatkozásairól beszélgettek szakemberek. Bár a kérdésre összességében nemleges választ ad, egyből árnyalja is, hangsúlyozva, hogy bár biológiailag a mentális tényező nem jelentheti a teherbeesés sikertelenségének kizárólagos okát, szerepe mégsem elhanyagolható, hiszen próbálkozás közben fontos lehet az ellazulás, a felszabadultság.
Ennek elérését azonban számos tényező gátolhatja. Adódhat olyan élethelyzet, amelyben a felek valamelyike különböző okok miatt képtelen megszabadulni a stressztől, de a legerősebb nyomást a gyermekvállaláshoz kapcsolódó addigi történetük helyezi rájuk. Dombi szerint a kudarcba fulladt próbálkozások nem csak a gyermekáldás sikerébe vetett hitre, de a nőiség érzetére és az önértékelésre is súlyos hatással lehetnek.
Gyakran nem csak az önmagunkba, de a párkapcsolatunkba vetett hitünk is megkérdőjeleződik, abban keressük a magyarázatot a hiábavaló próbálkozásra. „Én már azt gondoltam, hogy sejtszinten nem illünk össze a párommal” – idézi egy ilyen eset egyik szereplőjének gondolatát, a szakpszichológus szerint gyakori ez a felfogás azokban a kapcsolatokban, amik a megtermékenyítésért vívott sikertelen küzdelmek után érnek véget.
Nehézséget okozhat az is, hogy ahol mesterséges beavatkozásra van szükség a teherbeeséshez, ott jellemzően nem az első alkalom hozza meg a várt eredményt, a későbbiekben aztán tovább fogy a pár hite, lendülete. „A legnehezebb, amit ilyenkor hallhatnak, hogy azt mondják nekik, lazuljanak el” – mondja Dombi. Szerinte egy ilyen mondat azt éreztetheti, hogy az illetőnek szerepe, felelőssége van a kudarcban.
„Veszteségérzetet kelthet az a kép is, amit a nő magáról, az életéről elképzelt, de már nem lesz olyan” – mondja Korchmáros Zsófia veszteség- és gyászfeldolgozási specialista. Szerinte a veszteségnek sok formája létezhet, ugyanakkor vallja, hogy mindben ott rejlik egyúttal a lehetőség is, a meg nem érkező baba esetében a hit, hogy „igenis, ott van a helye a babának bennem és az életemben”. A veszteségértelmezés kapcsán aztán Dombi Edina megjegyzi, ez a fogalom korántsem csak a meg nem fogant gyerekre vonatkozhat. „Veszteség minden, amit feladnak érte: munka, pénz, évek” – mondja, és kiegészíti mindazzal, amit a küzdelem kivált az ember életében, ilyen például a családon belüli elzárkózás.
Mert a baráti és rokoni kapcsolatok is könnyen válhatnak a meddőség hatásának áldozatává. Amikor egy társaság tagjainál lassan elkezdenek jönni a babák, sokan nem képesek már élvezni az együtt töltött időt, túl nehéz feldolgozniuk, hogy nem lehetnek az ő helyükben.
„Nem az ő boldogságának nem örülök, csak arról van szó, hogy az élet igazságtalanságával nehéz így szembesülni”
– erősíti meg a jelenséget a közönség egyik tagja. Ugyanez az érzés családon belül is utolérheti az embert a testvére gyerekénél, de az otthoni kapcsolatokat ennél sokkal jobban rombolja a szülők „mikor jön már az unokám?” kérdése.
Akár rokonról, akár barátról van szó, elmondható, hogy a környezet általánosságban nem igazán képes segítséget nyújtani a krízist átélő párnak, mert nincsenek tisztában azzal, mire lenne szükségük, de ezt nem veszik észre. Elsődlegesen ezt kellene felszámolni, és elfogadni azt, hogy csak úgy adhatunk támogatást egy szerettünknek, ha megkérdeztük előtte, milyen formában vagyunk a segítségére. „Egyetlen ember volt képes megkérdezni, hogy mire van szükségem” – meséli egy másik jelenlévő.
Tripiska Juli reproduktívegészség-fejlesztő és meddőségi szaktanácsadó a nemi különbségek pszichológiai hatásáról beszél. „Egy esetben egy férfi azt mondta, úgy érzi magát, mint akit leültettek a focipálya szélére; másvalaki úgy fogalmazott, ez a mi ügyünk, a feleségem testében” – meséli, azt a következtetést levonva, hogy a gyermekáldásért vívott harcban a nő körül egy jelképes kör alakul ki, aki ennek felismerésével hajlamos még inkább bezárkózni, minek hatására a férfi csak jobban kint rekedve érzi magát. Tripiska szerint ide kapcsolódik az a szocializációs minta is, hogy „a férfiak feladata mindig az volt, hogy oldják meg a dolgokat, de most felmerül a kérdés, hogy hogyan oldja meg valaki azt a lelki problémát, amiből ki van szorítva”.
Dombi Edina, Korchmáros Zsófia, Báer-Rosta Kata és Tripiska Juli
Fotó: Bálint András / Szegeder
A szaktanácsadó annak fontosságát hangsúlyozza, hogy minden gyermekáldási nehézséggel küzdő pár találja meg a mentális segítségnek azt a formáját, amelyből erőt tud meríteni. „A folyamat során megélt lelkiállapot egy nagy hullámzást jelent, de ha megtalálom, hogy tudom ezt a hullámzást visszafogni, már nyertem” – fogalmaz, mindehhez olyan statisztikai eredményeket idézve, melyek szerint a megtermékenyítés sikerességi arányához jelentősen hozzátett az, ha az adott pár igénybe vett lelki segítségnyújtást.
„Amikor várjuk a vonatot, nem mindegy, mivel töltjük a várakozást”
– foglalja össze Tripiska annak szükségességét, hogy a cél felé tartó úton a leendő szülők ne csak a küzdelmet éljék meg, hanem legyen hova fordulniuk pozitív élményekért is. Ennek jelentőségével Dombi is egyetért, mint mondja, „rövidebbnek érezzük a várakozást másokkal együtt”. Az olyan lehetőségeket nagyon pozitívnak tartja, ahol a gyermekáldáshoz kapcsolódó minden életszakaszból vegyesen gyűlnek össze résztvevők, olyanok is, akik még csak tervezik a babavárást és olyanok is, akik már végigjárták az utat.
„Nem kell, hogy mély terápiás folyamat legyen a feldolgozás, annak kell bekerülnie a tudatba, hogy igenis beszélhetünk róla” – teszi hozzá Báer-Rosta Kata meddőségi, reprodukciós és örökbefogadási szaktanácsadó. Szerinte a legfontosabb, amit a környezet a meddőségben szenvedőknek nyújthat, ha törekszik arra, hogy a téma ne tabuként éljen a köztudatban. Ezáltal nemcsak arra nyílik lehetőség, hogy az érintettek beszéljenek a nehézségekről, de szembesülhetnek azzal is, hogy nincsenek egyedül.
Ehhez a gondolathoz csatlakozik Korchmáros Zsófia is, aki rámutat, hogy „azt tanuljuk, hogy oldd meg magad, ne merj segítséget kérni, ez a magyar társadalomban különösen jelen van”. Szerinte akár maga a tudat is elég lehet, hogy van, akire számíthatunk, akivel beszélhetünk, vagy akivel sorstársak vagyunk, de az is előfordul, hogy valakinek a vezetett feldolgozás segít jobban.
„Az a fontos, hogy mindenki találja meg azt az egyéni utat, ami az ő számára a segítséget jelenti”
– mondja. Bármilyen támogató módszeren is gondolkodunk, mérlegeljük, valóban be tudjuk-e illeszteni azt a mindennapjainkba, hiszen az is előfordulhat, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelő módszert, mégis eljön az a pont, amikor szünetre van szükség a használatában.
A kontrollérzet fontosságában a beszélgetés valamennyi résztvevője egyetért. Úgy látják, ahogy tudnunk kell megválasztani, milyen úton szeretnénk küzdeni a gyermekáldásért, úgy azt is magunknak kell meghatározni, mit tehetünk, mire van szükségünk a jóllétünk érdekében. „Bárki bármit is választ, érezze azt, hogy tett magáért valamit” – foglalja össze Dombi Edina.
A Szegeder együttműködik a Telexszel, hogy az olvasók Budapesten és egész Magyarországon értesüljenek a legfontosabb és legérdekesebb szegedi és környékbeli témákról és történésekről. Ez a cikk ezen együttműködés keretén belül jelenik meg a Telexen is. Ha szeretnéd, hogy még több sztorit tudjunk feldolgozni és az ország elé tárni, támogasd a Szegedert! Az eddig a Telexen megjelent cikkeink ide kattintva érhetők el.