Van, amikor adja magát a lehetőség, amikor egymás után rövid idővel hasonló helyek nyílnak és szinte muszáj összevetni őket. A paradoxon tehát, hogy hype-olt helyek valós teljesítményét kell most összehasonlítani, amikor az összehasonlítást mi magunk is hype-nak tartjuk. Divatos fanyalogni azon, ami mindenki másnak tetszik és új, tehát ebből a szempontból is nehezen született meg ez a cikk. Objektívnek lenni és az árral szemben evezni, nem ugyanaz.

2024 szeptember végén, hosszú várakozás után nyílt Simon’s Burger a szegedi Árkádban. A megnyitó alkalmával több százan álltak sorba az első ingyenes sajtburgerekért. Valami olyan jött Szegedre, ami korábban még nem volt, egy új brand, ami ráadásul magyar, saját és menő. Már több mint 10 egység működik az országban, nagyjából egyenlő arányban elosztva a főváros és nagyobb vidéki megyeszékhelyek között, és mindenhol hatalmas várakozás övezte a megjelenést.

Mégis, mint A tanú narancsa, nekünk már volt ilyen, Mackónak hívják. Hogy kicsit sárgább és kicsit savanyúbb-e? Vagy épp jobb mint az eredeti? Egyáltalán van eredeti? Ezt próbáljuk kideríteni.

Simon hamburgerei nincsenek túlbonyolítva, lehet kicsi vagy nagy (1 vagy 2 húsos), sajttal vagy anélkül, erre jön a saláta, paradicsom, hamburgerszósz, savanyú uborka, grillezett gomba és grillezett hagyma. A másik opció a Simon’s Special burger, amelyben a sajt–hús–szósz kombót kizárólag áfonyalekvár kíséri. Ez utóbbit kóstolva 5 évet repültem vissza az időben, a Csillag tér mögé, ahol Tom a Tom Burgerben a British nevű hambival ugyanezt adta elő annyi csavarral, hogy teljes kiőrlésű bucival kaptuk a szendvicset, aminek a fanyar aromája külön lendületet adott az ízeknek.

Megérkezik Szegedre a Simon’s, és mi a Tom Burgerrel meg a Mackóval jövünk. Ez van, Szeged nem egy metropolis, aki kedveli a street foodot, az emlékszik mindenre, mindenkire, így adódnak párhuzamok.

Térjünk vissza az Árkádba. Maga a hely franchise-ként kötött arculattal rendelkezik. Van olyan ismerősünk, akinek az orvosi várótermek jutottak eszébe a fehér–zöld csempékről, nekem valamiért egy metróállomás ugrott be a színkombinációról. A lényeg, hogy ha elfelejtjük a környezetet, az országban 10 helyen legalább úgy állhatunk sorba, hogy akár egy New York-i metróállomásra is képzelhetjük magunkat, kis tér–idő kapuk az éttermek. Erősíti ezt az ugrást, hogy a Simon’s honlapját böngészve meglehetősen kevés a magyar szavak száma, ha pedig a pulthoz állunk, a neonfényben úszó étlapon sem fogunk magyar írást látni. 

Nyilván egy külföldi nyitás esetében ez piacképesebbé teheti a sztorit, és szurkolunk is nagyon, hogy akár Európa-hírű hamburgerese legyen kis hazánknak. A lényeg, hogy maga a körítés arra utal, hogy itt a hamburger őshazájából érkezik a márka, vagy ha nem, akkor arra tudunk asszociálni, hogy pár falattal minket teleportálnak oda.

A szokásos üdítőkön (refill) kívül Simon saját vaníliás szódáját, illetve shake-et próbálhatunk. Mint általában, egy karamellást kértem, allergiás indíttatásból tejszín nélkül. Ami feltűnő volt, hogy kifejezetten homogén a shake, és az alján, ahová a szívószál leért, nem jutott a turmixból, mert az a kellemesnél jóval töményebb volt. Pár kóstoló korty után összekavartam, és így már sokkal jobb élményt nyújtott.

A krumplit háromféle módon kérhetjük: normál/nagy, külön fűszerrel szórt, amit talán a só mellett borsosnak tudnék meghatározni, illetve lehet hatalmas adag, nyakon öntve egy adag hamburgerszósszal és megszórva pirított hagymával és rá grillezett cheddarsajttal. Itt térnék ki a hagymára, ami a hamburger mellett ebben a spéci krumpliban is visszatérő elem. Valahogy nem áll össze a koncepció nekem, volt olyan hamburgerkóstolás, amikor a kompozíció tetejére (tehát felső buci alá) szórt hagymák külön kóstolva hidegek voltak. Valahogy sem a burgerhez, sem a krumplihoz nem adtak különleges mellékízt, valószínűleg azért, mert karakteres fűszerezésük sincs. Persze minek egy hagymát fűszerezni, ha karamellizálódik a grill-lapon, de itt ez a közkedvelt ízharmónia elmaradt.

Hasonló kép alakult ki bennünk a gombáról, ami sót, borsot, kakukkfüvet vagy bármit kaphatna, hogy ne “csak” gomba legyen, így magában viszont a hagymával kilógnak a burgerből. Ha már együtt pirulna a gomba és a hagyma valamilyen alaplével vagy tejszínnel, akkor érdekes kiegészítő lehetne, de a sokadik kóstolásnál (mert hiába jön franchise, még akkor sem írunk első kóstolásra) már egyiket sem kértem a szendvicsbe. Létezik a smashed burgernek egy olyan változata, amikor a hagymát belepréselik a húsba, talán ott tudnám elképzelni a hagymának ezt a változatát.

Azzal kezdtük, hogy objektívek leszünk, de hirtelen visszapörgetve a cikket, negatív kép kezd kirajzolódni, pedig nem ez a cél. Csupán

arról van szó, hogy a nagy felhajtás mellé tökéletest várunk, és a mi ízlésünknek nem minden tekintetben felel meg az összes elem.

Fel a fejjel tehát, jó a Simon’s nagyon is, de végig kell kóstolni, ki kell próbálni, és össze kell rakni a saját kedvencünket, amire van is lehetőség.

A hamburger “alja”, vagyis a zsömle, a saláta és a paradicsom az egyébként egyedi szósszal nem üt el élesen a “kommersz” nagy láncok ízvilágától. A szósz maga csípősebb mint az átlag. Az egyik ízbomba a savanyú uborka, ami a megszokottnál jóval savanyúbb, roppanósabb. A Simon’s honlapján végig lehet olvasni, hogy az uborka, krumpli, zsömle honnan érkezik, nekünk viszont a dolgunk a “milyen” megírása, ezért ott lehet bővebben tájékozódni a “miértről”.

A két legfontosabb tényező hátravan még: a hús és az ár. A marha íze tökéletes, azt kell mondani, talán a legjobb Szegeden. Erről szól a smashed burger, pörk mindenek felett, még épp harapható vastagság, de már nincs alja, közepe, hanem csak széle van a húsnak, az pedig mind a fűszerezést, mind a hús-zsír arányt tekintve kiváló. A marhának van egy semmi mással össze nem téveszthető íze, azt itt megkapjuk. A méret is lényeges, nos a képek alapján egyértelmű, hogy mint egy kis Szaturnusz, a hús körbe kilóg, még a small (egyhúsos) szendvicsek esetében is megvan az élmény.

Végül következzen a legkényesebb téma, és már kanyarodunk is vissza az elején emlegetett Mackó irányába egy kis kitekintés érdekében. Míg a Nagy Jenő utcában 5500 Ft körül páros menüben megáll 2 hamburger (4-féle választható szósszal), egy nagy krumpli és 2 shake, addig Simonnál ugyanezért megközelítőleg 9000 Ft-ot kell a pultnál hagyni. Ha a hús méretét szigorúan vesszük és small burgereket kérünk, hogy igazságosabb legyen a reláció, akkor is 8000 Ft körül járunk.

Az is igaz, hogy a Mackóban nem tudunk “csak” egy hamburgert kérni, sőt ha nem ebédidőben megyünk, 3000 Ft alatt nem ússzuk meg, de akkor is egy kis krumplival, egy shake-kel vagy refill üdítővel és egy sajtburgerrel távozunk. Simonnál viszont, ha olyan kedvünk van, kérhetünk csak 2090 forintért egy small hamburgert.

Nehéz dió. Sok opció és szerencsések vagyunk, hogy ránk van bízva, melyik legyen az igazi kedvencünk. Simon zsömléje szélesebb, hagyományosabb, a Mackó bucija pedig magasabb és krumplis. A hús Simonnál karakteresebb, a Mackóban viszont 4 teljesen eltérő, egyedi szósszal kombinálható a burger. Ha pedig ugyanazt enné ugyanakkora étvággyal és szomjjal két fő akkor, el kell döntsék, hogy áldoznak-e legalább 3000 forinttal többet az “amerikai” életérzésre, vagy megelégszenek az AI-medvés képek látványával. A jó shake ízlések és pofonok kérdése, nekem a mackós jobban bejött a millió apró kekszdarabbal, de elfogadom, ha valaki számára ez akár idegen lehet, és szerinte a shake akkor az igazi, ha teljesen homogén. Viszont akkor jobban össze kell keverni.

A hype-on túl tehát két smashed burgerező maradt, hónapokkal a nyitás után már vállalható várakozási idővel, kialakulóban lévő törzsközönséggel. Markáns különbségek teszik őket egyedivé. Megéri több esélyt adni, és – ha a lehetőség adja – újra kóstolni, ami elsőre nem jött be, és végül, helyettünk is, dönteni. Mert azt mi még a bevezető ellenére sem fogunk, nincs kihirdetett győztes, vagyis mégis van, mi szegediek.