Szép dolog a halál, ha az embert nem fogja görcsösen az élet

„Megcsendül a harangszó, hívogató hangja sejtelmes bugással behallatszik a gazdagok palotáiba, elszáll a szegény ember kunyhójába s a mulandó embert különbség nélkül kiszólitja a halottak birodalmába. Mindenki koszorut fog, mindenki virágot hord. A belvárosi temető felé legnagyobb a forgalom. A Kálvária-uton tizezrével megy a nép. Kocsik robognak, gyalogosok sietnek s közben bugva, csöngetve rohan a villamos. Koszorukkal szalad a temető felé” – írta a Szeged és Vidéke 1908-ban a halottak napjáról.

A városban évtizedekig szokás volt, hogy a villamosokon hordták a temetőbe a virágokat és a gyászoló tömeget. A mai 3-as villamosvonal akkoriban is egyvágányú, kitérős rendszerű volt, ezért tíz percnél gyakrabban nem járhatott rajta villamos, az embereket azonban mégis el kellett valahogy szállítani a temetőbe november elején. 

Temetői villamoskonvoj Szegeden

Fotó: Nagy Mihály / Facebook

Egy szegedi helytörténeti Facebook-csoportban írták le, hogy ezt úgy oldották meg, hogy villamoskonvojokat közlekedtettek, bevetve az összes hadrafogható kocsit, még a nyitott nyári pótkocsikat is. A járművek oldalaira és végére kampókat szereltek fel, hogy ne kelljen a koszorúkat a zsúfolásig tömött utastérbe felvinni.

„Mi is így vittük a koszorúkat a Belvárosi temetőbe. Nyugodtan felakaszthattuk őket, senki nem vitte el a másét” – emlékezett vissza a csoportban az 50-es, 60-as évek novembereire egy hölgy, aki manapság ebben már nem lenne biztos. Egy másik csoporttag jegyezte meg, hogy „mindenki valódi virágot vitt, nem műkoszorút”.

Egyike a legszebb ünnepeknek

1912-ben is igen pozitív kontextusban emlegették a halottak napját. A Szeged és Vidéke október 31-i számában úgy fogalmaztak, „nem magasztos, nem ünnepélyes, nem ragyogó ez az ünnep, és mégis egyike a legszebbeknek, mert az Élet zarándokol el ilyenkor a Halálhoz”.

Hűen tükrözi a korszak gondolkodását, ahogyan a helyi lap újságírója vélekedett az ünnepről. „Ez az egy alkalom, amikor az élők és az élet nem fél a Haláltól, hanem megnyugszik benne. A halottak napján senki nem gondol a meghalás rémes voltára, mindenkiben a megnyugvás ver gyökeret, hogy a meghalás valami szép, nyugodt, csöndes pihenés.” Szép dolog a halál, ha az embert nem fogja görcsösen az élet, hanem belátja, hogy mennie kell, folytatta a gondolatmenetet. 

Ebbe a szépségbe mégis belerondított valami. „Halottak fölött kárognak a varjak, tőlünk néhány óra járásnyira sebesültek hörgése vegyül bele a varjak károgatásába és mindennap a halottak napja. A háború és a halál üli orgiáit a Balkánon és félő, hogy a mi napjaink is a halottak napjaivá fognak válni nemsokára” – folytatódik a Szeged és Vidéke cikke.

A szöveg az 1912–13-ban zajló első Balkán-háborúra utal, amely során a  Balkán-szövetség négy országa, Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró harcba szállt az Oszmán Birodalom ellen. A konfliktus október 8-án kezdődött, tehát a cikk írásakor friss eseménynek számított. A cél az oszmán uralom alatt álló balkáni területek felszabadítása volt, a harcok komoly emberáldozatokkal jártak, amelyek a korabeli sajtót és közvéleményt is megérintették.

A szegedi lap cikke úgy fogalmaz, a természetes halállal szemben az ilyen halálba belenyugodni semmilyen emberi szív nem bír. „De nem is kell, hogy bírjon. Inkább az kell, hogy egy ilyen nap, mint a bolgár–török háború számos napja, fölkavarja az emberben a halál iránti gyűlöletet és fölébreszsze a béke szeretetét.”

Halál iránti gyűlölet helyett a halottak iránti szeretet

A halottak napja – amely nem összekeverendő a november elsején ünnepelt mindenszentekkel – sokkal inkább a halottak iránti szeretetből, gondoskodásból, mint a halál iránti gyűlöletből ered.

A katolikus egyház tanítása szerint november 1-je azoknak a szenteknek az ünnepe, akiknek nincs külön emléknapjuk. Ebből az ünnepéből az utóbbi kétszáz év során lett a halottak napjának előestéje. 

Temető valahol Magyarországon 1957-ben

Fotó: Répay András / Fortepan

A néphit szerint a gazdátlan és hontalan lelkek már az ünnepet megelőző este elkezdenek vándorolni. Ezért gyújtanak gyertyát november elsején este, illetve sötétedés után. Az európai szokásrendszerben az egyházi elemek – körmenet, misézés, gyertya, harangozás – az olyan ősi pogány hiedelmekkel keveredtek össze, mint a halottak etetése.

A hiedelem úgy tartotta, hogy e napokban a halottak hazalátogattak, ezért volt szokás számukra megteríteni, sót, vizet, kenyeret vagy egy tál ételt kikészíteni az asztalra. Sok helyen kalácsot sütöttek és kitették a temetőkapura a koldusoknak, hogy ők is megemlékezhessenek elhunyt családtagjaikról.

Munkatilalomból munkanap

Délvidéken ilyenkor sokan még az éjszakát is a temetőben töltötték, hogy találkozhassanak a másvilágra került szeretteikkel. Máshol úgy tartották, a mindenszentek és halottak napja közötti éjszakán a halottak miséztek. Az ünnep napja munkatilalom alá esett, november első napján nem mostak, nem meszeltek és főként a földmunkát kerülték, hogy ne zavarják meg a halottak nyugalmát.

A reformátusoknál a halottak napja nem hivatalos ünnep. A 19. századtól azonban fokozatosan átvették a katolikusok tradícióit, és ezt a tendenciát a mindenszentek hivatalos állami ünneppé tétele is felerősítette. A szocialista időszakban november elseje számos más egyházi ünnep sorsára jutott, és 1951-ben visszaminősítették munkanappá.

Esztelen és léha amerikai szórakozások

Mindeközben az angolszász országok kelta eredetű Halloween ünnepe is beférkőzött a köztudatba, ám a hidegháború korában Kelet-Európában – így a szocialista Magyarországon is – a hivatalos kultúrpolitikában és a sajtóban is egyértelműen megvetés és gúny tárgya volt. A Dolgozók Világlapja így mutatta be olvasóinak 1949 novemberében a Halloweent: „Tudják mi az a Halloween? Úgy ejtik: „hallovin,” és a brutális, esztelen és léha amerikai szórakozások”, sőt „ünnepnapok” egyike.”

A Szabadság 1987-es egyik száma már jóval visszafogottabban fogalmaz, de az emigrációban élő magyaroknak még ekkor sem ajánlják, hogy gyermekeiket e „lelkükben borzadályokat keltő” szokás közelébe engedjék.

A rendszerváltás után kezdett elfogadottabbá válni az ünnep Magyarországon is. 1992-ben a Heti Pesti Riport című lap már egy nagy buliról tudósított a High Life diszkóból, ahol a felkészületlen vendégeket sminkmesterek várták és maszkírozták vámpírrá, boszorkánnyá vagy éppen zombivá. Egyikük lelkesen nyilatkozott a lap riporterének a sikeres fellépéséről: „Tizennegyedik alkalommal vállaltam a koporsóba fekvést – talán azért, hogy barátkozzam a halál gondolatával”.