A kocsi tele volt porral, de legalább már nem a benzin szaga marta az orrunkat. Egy órája még a tarjáni albérletemben ültem és imitáltam a munkát, most meg a Madarász-tó felé hajtuk, úttalan utakon, át olyan helyeken, ahová a mai napig nem ér el a modern világ zaja. Pátoszos szavak, de így van.

A Madarász-tavat a szél és a belvízi erózió alakította ki. Ez egy közel 75 hektáron elterülő lápos fészek Mórahalom központjától úgy négy kilométerre, már az 1783 és 1785 között készült katonai térképen is szerepelt. Az a keskeny földút még nem létezett ekkor, ami egy fákkal és bokrokkal benőtt sáv mellett vezet be a mélybe. Jobbra nézve a tavat kereső tekintetet a nádas veri vissza, a másik oldalon kopár szántó, a megmunkált földben tárcsanyom és szürke szikkadás.

Aztán a környezet az unalomig ismétli önmagát. Mintha próbára akarná tenni az embert úgy, hogy akinek a szeme cirkuszi cifraságra vágyik, annak fel sem tárja a folyton változást, a bágyadt végtelent, a meghitt magány zugait és azt, hogy itt minden kényszer és erőlködés nélkül forog körbe az élet.

Végül egy kopott tábla mellett parkolunk: Tájvédelmi körzet. Gazkerítés, még innen sem látszik a tó, csak a boltívesre nőtt “kapun” rezgik a fák levelei, hogy ha gondolod, gyere be. Ez sem kényszer, így belépünk. A nap ekkorra már a délutánba bukott. Fáradt sugarait a lábunk elé veti, és a zöld és a barna olyan árnyalatait festi meg, ami csak ezen a tájon őshonos. Körülöttünk nádas, fűzlápok és fehérfűz ligetek alkotnak fészket. Mi mindent rejthet ez a cseles némaság?

Itt az évszázadok alatt szinte nem változott semmi.

A mozgolódó nádasból egy hattyú rugaszkodik el. Hajthatná akár betyár is, nem lepődnénk meg, hiszen a tó szertefoszló kontúrjai az időtlenségbe vesznek. Csak belefeküdni, másra nem való. Hogy délutáni órán, mikor a nap már a hatot is leverte, az ember a sűrűbe heveredjen, és didergő lábujjait maga alá húzva nézze végig, ahogy a szálak tövére harmat telepszik.

Nem több, és nem is jobb ez a hely, mint az Alföld bármely másik búslakodó tája. Nem csak látnivaló, hanem árnyalat, aspektus, a szúrós melankólia egy olyan megnyilvánulása, ahol az ember belsejét

szorongató magányával végre kényszer és szégyen nélkül önmaga lehet.

Az ittlét nem esztétikum, hanem sors kérdése. A pusztai juhász kies szótlansága, vérbe fojtott felkelések, a betyárok fortélya és a láncravert parasztság tehetetlen dühe mind itt vibrál a tájban. Beitta a föld, ezt pörgetik a levelek. Olyan méltósággal szeretnék élni, ahogy a távoli jegenyék: a zsenge nyári bundát ősz subára cserélik, és lassan vetkőznek le a télnek.

A Szegeder Túrablog helyszíneit térképre is tesszük, ami ide kattintva érhető el.