Mostafa Nóra Farida írása és Wilhelm Laura fotói

Korábban értéktelen területnek tartották ezt a különleges vizes élőhelyet, amely a Duna–Tisza közén terül el, ezért kezdték meg annak lecsapolását, hogy mezőgazdasági művelésre alkalmas termőtalaj váljon belőle. A cél hiába volt érthető és magyarázható, a homokhátsági víz elvezetése hosszú távon a talaj kimerüléséhez vezetett. Mára a vízhiány súlyos problémává lépett elő, a térség pedig épp emiatt egyre terméketlenebbé válik.

Cikkünkben a Homokhátságon zajló ökológiai károkat és olyan gazdaságokat mutatunk, amelyek mindennapi működésük során saját bőrükön tapasztalják a táj drasztikus állapotromlását. A hazai mezőgazdaság helyzete nemcsak a vidéket érinti, hamarosan a mi városi életünkre is jelentős hatással lesz. Ezért fontos, hogy tisztában legyünk a kialakult problémákkal.

A Duna–Tisza közi Homokhátság Magyarország területének mintegy egytizedét teszi ki, a vízhiány okozta talajkimerülés és a terméketlenné váló földek jelentős kihívások elé állítják a helyi családi gazdaságokat.

A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy az ENSZ már 2004-ben félsivatagos övezetnek nyilvánította a régiót. Azonban a hazai vízgazdálkodási és agrárpolitikai problémák két évtized elteltével továbbra is megoldásra várnak.

A Homokhátság sivatagosodás-problémája túlmutat a térség sérülékeny földrajzi adottságain. Olyan összetett társadalmi, gazdasági és technológiai okok állnak mögötte, mint

• az intenzív mezőgazdasági módszerek alkalmazása,
• a talajforgatás,
• a műtrágyázás és
• az 1960-as években indult belvízelvezetés.

Erre csak ráadás, hogy az olcsó olajkút-fúrási technológiák is hozzájárultak a térség rossz vízgazdálkodásához, mivel a kőolaj-kitermeléssel a víz mélyebb rétegekbe szivárgott.

A Homokhátság vízellátása természetes módon csak csapadékból pótolható. Ha ez a víz elfolyik, a táj gyorsabban kiszárad. Néhány gazda megpróbálta elzárni a belvízcsatornákat, de a területre érkező víz vagy elpárolog, vagy gyorsan elszivárog, így nincs mit visszatartani. 

Az alapvetően sérülékeny térségben egyes gazdálkodók a belvízcsatornák elzárásával próbálkoznak, de a csatornákban az elmúlt években már szinte egyáltalán nincs visszatartható víz – a területre érkező víz vagy elpárolog, vagy gyorsan elszivárog.

Az emberi beavatkozás és a klímaváltozás miatt egyre kevesebb a csapadék. Sokan fúrt kutakkal próbálják megmenteni gazdaságukat, de az öntözés újabb gondokat hoz. Az öntözőrendszerek főként a nagyobb, tehetősebb gazdaságok számára elérhető, és ezek a rendszerek is a közös talajvízkészletekből táplálkoznak.

Bár az öntözés csak kis mértékben növeli a terméshozamot, csökkenti a talajvíz és a rétegvíz szintjét, ami tovább súlyosbítja az aszály hatásait.

A vízhiány nagy kihívást jelent az állattartóknak is, akik egyre nehezebben tudják biztosítani állataik számára az elegendő ivóvizet és takarmányt. László Tibor szanki földbirtokos családja generációk óta foglalkozik mezőgazdasággal és állattenyésztéssel. „Mindent elő lehetett állítani, ma már sehol sincsen semmi” – mondja.

László Tibor már sokkal kevesebb szarvasmarhát tart, mint annak idején az ősei. „Nem lehet sok állatot tartani, ha közben azoknak nélkülözniük kellene takarmányt vagy vizet. Egy tehén napi 40–60 liter vizet megiszik és a gyepeken a megfelelő mennyiségű táplálék előállításához is rengeteg víz kell.”

„Víz nélkül itt vége mindennek”. László Tibor többször megemlíti, hogy szerinte a legtöbb kárt az emberi gondatlanság eredményezte, például a megépített zsilipek, amelyeket aztán soha nem üzemeltek be.

Segítség nélkül reménytelennek látja a térség helyzetét, a pályázatokban csak látszatmegoldást lát, amely csak azoknak a gazdáknak nyújt segítséget, akiknek eleve van tőkéjük, mivel a pályázatok nagyrésze utófinanszírozású.

Ezzel pedig egyre csak növekszik a szakadék a gazdák között is.

Mátyás családjával 1995-ben, a városi életet hátrahagyva kezdett először gombatermesztésbe Fülöpjakabon, majd biogazdálkodásba. Mára több mint ötvenféle zöldséget termesztenek. A kertjében megtermett zöldségekre, mint elsődleges energiaforrásra tekint, ezért elképesztő gondossággal ügyel, hogy valódi táplálékként szolgáljanak.

Az egyik legnagyobb bajnak azt látja, hogy elvesztettük a kapcsolatot a földdel, és nem értelmezzük a természet egyértelmű jelzéseit – mint korábban évszázadokon át tettük.

Ma a természet törvényei helyett jogszabályokhoz igazítva határozzák meg a mezőgazdaság lehetőségeit. Már nem a tájnak megfelelően használják a területeket, a minőségi élelmiszerek és a mezőgazdasági területek helyét ipari területek és gyárak veszik át.

János 120 szarvasmarhát tart a móricgáti családi gazdaságában. Több évtizede foglalkozik állattartással és növénytermesztéssel is. Korábban éveken keresztül el tudta látni az állatait a saját takarmánnyal, azonban a vízhiány miatt már nem nő elegendő takarmánynövény. 

Azt mondja, egyre szembetűnőbb és drasztikusabb a természetben végbemenő változás, amihez alkalmazkodva egyre nyitottabbak az ökológiai gazdálkodásra, de az állattartás és a húsipar is egyre költségesebb. A legelők hosszú távon már nem tudják biztosítani a szarvasmarhák számára az elegendő táplálékot.

Az átalakuló éghajlathoz új takarmánynövényekkel alkalmazkodik, ilyen például a szudánifű, amely jobban bírja a szélsőséges időjárást, és kiszámíthatóbb a zöldhozama, mint a kukoricának vagy lucernának.

János azt mondja, a gazdaság fenntartásában nem csak a természetben végbemenő változás okoz nehézséget. Egyre nehezebb szakértő munkaerőt találni, akivel hosszú távon együtt lehet dolgozni. „Az emberek inkább elmennek a kecskeméti gyárba munkásnak, kevesebb felelősségért, biztos fizetésért.”

Másrészt, azok, akik gyárakban vállalnak munkát, nehezen tudják összeegyeztetni a fizetett munkájukat a föld megművelésével, így a területek nagy része műveletlenül, elhagyatottan marad.

Ha nem történnek agrárpolitikai változások és nem alakul át a vízgazdálkodás, a Homokhátság jövője továbbra is bizonytalan marad. Az országos agrártámogatási rendszernek a talajkímélő módszerekre való átállásra kellene ösztönöznie a helyi gazdákat, miután egyre kevesebb családi gazdaság tudja felvenni a versenyt a nagyiparral és a külföldi gazdák olcsón behozott termékével.

Különböző pályázatokkal lehetne segítenie őket, hogy alkalmazkodni tudjanak a térség átalakult adottságaihoz. Az agrártechnológiákat és a területhasználatot kell igazítani a sérülékeny, vízhiányos táj adottságaihoz.

A homokhátsági gazdák összefogása és a helyiek hangjának erősítése kulcsfontosságú.

Ez a cikk eredetileg a Glamour magazinban jelent meg 2024 novemberében. A téma jelentősége és helyi vonatkozásai miatt – a Glamour szerkesztőségének engedélyével – a Szegeder is közli az írást.