
100, külföldön élő szegedit keresünk, aki segít a városnak erős független nyilvánosságot építeni.
Szegedi Híradó, 1922. december 15. – Nem ott termett, – ahol városi ember lépked, ott nem nő fü – csak átmenetileg került a petrezselyemnek is nevezett gyökér az aszfaltra és bizony ideje se lett volna a meggyökerezést megkisérelni. Nagy értéket képvisel ma egy petrezselyemgyökér, nem hagyják sokáig heverni az aszfalton. Kivált amelyik akkora, mint a szóbanforgó példány. Akkora volt, mint a karom.
Hát bizony kiesett a Roza néni szatyorjából az a szép nagy gyökér, ő pedig nem vette észre, mert a szatyor a hátán lógott, elől egy másik egyensulyozta. Kiesett, de nem ért rá ott megmelegedni, akarom mondani megfagyni. Fölvették. De mégsem az első járókelő vette fel, hanem, engem is számitva, a harmadik. Az első szembejött a Roza nénivel, bizonyára látta annak mit sem sejtő arcát, bár azt is láthatta, hogy a szatyor tele van további szép gyökérszálakkal. Futna is, maradna is. Soványka volt szegény, az arca sáppadt, az ő szatyorja pedig lapos volt. De azért mégsem vette fel, pedig én, a második járókelő, aki Róza néni után mendegéltem, jelentősen és biztatóan pislogtam hol reá, hol a petrezselyemgyökérre.
Csak nem marad az a szép petrezselyemszál árván, kitaszitva a fagyos aszfalton, kérdem méltán csodálkozva magamtól és érdeklődve nézegettem vissza. Hát nem maradt. Jött egy bácsi, piros-barna arccal, piros-barna subával, csizmával és üres tejes kannával, a Roza néni kasztjából való, az fölemelte. Fölemelte és bedugta a tejes kannába. Még a födelet is rányomta és megelégedett arccal ugy huzott el a mit sem sejtő Roza néne mellett. És azok a további szép gyökerek, ott az átalvetett szatyorban szó nélkül hagyták elmenni társukat. Emez se kiabált ki segitségért a tejes kannából. Bizonyosan maga is tudta, hogy jó helyre jutott, ha hazaér, talán még nagyobb, szebb és jobban nevelt petrezselyemtársaságba kerül, mint az eddigi.
Azt szokták mondani, a szerencse olyan, mint a disznó, csordába vágyik és oda megy, ahol már ugyis van elég. Csakhogy persze nem szabad tőle megijedni. Lám, a piros banta suba már nem ijed meg a szerencséjétől, az üres szatyor pedig talán nem is hisz neki.
Ez a cikk eredetileg a Szegedi Híradó című lapban jelent meg 1922. december 15-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.













