Szegedi Uj Nemzedék, 1921. január 23. – Azok az emberek, akik jólétben élve, tisztes vagy tisztességtelen uton jutottak a gazdasághoz, értelmetlenül állanak ama forgataggal szemben, mely a hetipiacokon a Mars-téren lezajlik. Ilyenkor hatalmas népáradat hullámzik a Mars-tér felé vezető utakon. Pillanatok alatt tünnek elő szinte gombamódra a zsidó ószeresek és az alkalmi árusok. Itt-ott kis csoportok keletkeznek s 8 óra felé már kialakul a piac képe és elhelyezkedése.

Az óriási tér egyik felét egészen lefoglalja az ugynevezett „zsibpiac”. Ez a részlet férfi és női ruhák, viseltes kalapok, uraságoktól levetett fehérnemüek vására. Földre teritett sátorlapokon gondosan elrendezve, szinehagyott ruhanemüek fekszenek itt. Odébb megint a földre rakva Dianás üvegtől a fogvájóig minden elképzelhető apróságot találhat a vásárló.

A piac másik részén, ahol sátrak és bódék büszkélkednek, mindent lehet kapni, ami csak a szegény ember háztartásában szükséges. Az egyik sátorban költői rendetlenségben: férfi ruhanemü, talpalt cipő, tisztitott kalap, utazó bőrönd, asszonyoknak való nagykendő, zsebóra, öszszecsukható vaságy, nyakkendő, seprü stb. van felhalmozva. A modern áruház tulajdonosa egy Petőfi nyakkendőben diszelgő „fajzsidó”. Megszólitom a göthös embert:

— Tesvir! Az a kockás ruha mibe kerül?
— Háromezerkétszáz – hangzik a kelletlen válasz.

A másik sátorban egy félretaposott sárgacipőnek az ára 1200 korona, egy báránybéléses kabáté 4800. Megpróbálok alkudni a kabátra. Négyezer koronát igérek. Vakmerő ajánlatomra hátulról kikapja valaki kezemből a kabátot és rám mordult:

— Mért nem kéri már ingyen?!

A következő pillanatban egy tanyai gazda személyében már vevő is akad a kabátra, kire az élelmes zsidó 4800 koronáért sózza a selejtes ruhadarabot. Egymás után jönnek a vevők. Leginkább azok az emberek, kik a hetipiacok állandó közönségét alkotják. Néha tanyai kiskirályok, néha mesteremberek, néha-néha pedig azok a letört oszlopok, kiknek a Mars-tér egyetlen reményük ahhoz, hogy szegényes ruhatárukat egy-egy viseltes ruhadarabbal frissitsék fel.

A Mars-téren kivüli körzeteken, a tér felé vezető utcákban kora reggeltől késő délig hullámzik az élet. Itt épp ugy vesznek és adnak el mint a Mars-téren, csakhogy itt nem kell helypénzt fizetni. A szük gyalogjárókon minden mozgalmasabb, mint a Mars-téren, de minden szomorubb is. Itt kerül ki a szégyenlős kis szatyorból az utolsó nélkülözhető ruhadarab, az utolsó ezüstkanál, sokszor nevetséges kis árakon. Jobbra is, balra is jönnek nagyrészt női személyek, legtöbbnyire bekötött fejü „uri nők” piruló kis csomagokkal és batyukkal. Kinálják a jobb napokat látott holmijukat szégyen nélkül, mert a tartós nyomoruság a jóléttel együtt eltüntette a röstelkedést is. Élni csak kell. Félre tehát a szégyennel, hogy élni lehessen…

Itt is változnak az emberek, mindig mások és mások köré tolong a sok szegényes ruháju ember. És mindig ugyanez a kép, ugyanez a tülekedés. Harc, fogcsikorgatva, kétségbeesve, szóval ököllel azért, amiért minden harc folyik ebben az életben: a kenyérért és a gyomorért.

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Uj Nemzedék című lapban jelent meg 1921. január 23-án. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon A rovat további cikkei itt olvashatók.