Elég elfoglalni a Belvárosi hidat, hogy megbukjon a rendszer?

Hétfőn történt valami olyan, ami harminc éve nem: tüntetők egy csoportja demonstratív jelleggel este pár órára elfoglalt egy szegedi hidat, hogy így tiltakozzon a katatörvény módosítása, a tanárok helyzetének tisztázatlansága, és úgy nagyjából a Fidesz ellen. De volt ennek értelme?

Mielőtt a nyilvánvaló válaszhoz ugranánk, idézzünk egy kis múltat. A történet nem is hétfőn, hanem még múlt hét kedden kezdődött, amikor is az országos tüntetések sorozatába városunk is becsatlakozott a Rákóczi téren rendezett, egyébként eléggé vérszegény tüntetéssel. Amit a helyi Momentum akkor tető alá rakott, még jószándékkal sem nevezhető tisztességes iparos munkának: míg a civil felszólalók beszédeiben a személyes érintettség okán volt tartalom és súly, addig a helyi Momentum alelnökének beszéde minden, az elmúlt években be- és lejáratott panelt tartalmazott. Az ember kedve hamar elmegy a lázadástól, ha ugyanazzal a lózungos gejllel etetik, amivel az egyetemi átszervezések idején is, és ha a nulla érdekérvényesítő erővel rendelkező Momentum megint felajánlja, hogy megvéd. Nos, kösz, de inkább kihagynám.

A párt helyi alelnöke búcsózó soraiban már nem rejtette véka alá a szervezet igazi erejét: a cirka harminc vagy negyven perces eseményt valami olyannal zárta, hogy menjünk haza, és reménykedjünk, hogy a helyzet megoldódik. Egyébként azt, hogy az első tüntetés csak kevés embert vonzott, nem lehet a párt számlájára írni, ez mindig a sebtiben, pár óra alatt megszervezett események rizikófaktora.

Végre egy normális tüntetés

Hétfőn már más volt a helyzet. A civilek által a helyi MKKP segítségével szervezett demonstráció egy rendes tüntetés méreteit öltötte, és hogy a helyi Momentum ikonikus alakjai itt is központi szerepet játszottak, hát, szerintem az bocsánatos bűn. Az ismételten a Rákóczi térre szervezett tüntetés a kötelező körökön nem nyúlt tovább, a többnyire önismétlő szövegek a tömeget látszólag nem zavarták, de pár kivétellel mégis dünnyögésnek tűntek a ténylegesen érvényes és emlékezetes szólamok helyett. Hogy a tüntetés ezen része csak ennyit hozott, az nem biztos, hogy rossz, a naprakész tiltakozó már ekkor sejthette, hogy az esemény nem a Rákóczi téren ér majd véget.

Ahogy vonultunk a tömeggel a helyi Fidesz irodája felé, már élesedni látszott a megmozdulás. Sokkal élőbbé, közvetlenebbé vált minden annak ellenére, hogy az elhangzó rigmusok valahogy csálén ültek a tömeg szájára, de a támogatólag dudáló autók, a vonulásba becsatlakozó járókelők méginkább legitimálták az ott-tartózkodást. A Fidesz irodánál való „konzultálás” után a tömeg egy emberként ment elfoglalni a Belvárosi hidat, ami talán az egész nap legérvényesebb, és

az elmúlt évek legemlékezetesebb pillanata volt.

A hídfoglalás azért már egy magasabb liga, mint amiben az elmúlt évek tüntetései játszottak, főleg helyi szinten. Megtapasztalni azt, hogy több száz ember egy közös ügy mögött állva erre is képes, eléggé felemelő, bár a tartalmi részt tekintve itt sem hoztak magas nívót az elhangzott szövegek. Jóllehet, a fáradt sokaságba a motivációs és terápiás szólamok inkább a lelket voltak hivatottak önteni, és egy ilyen eseményt pusztán a több száz ember jelenléte és kitartása is relevánssá tesz, de valahogy mégis hiányzott a megszólítás, a perspektíva.

Egy nem univerzális gondolat

A hídon állva, és a felszólalókat hallgatva hiányérzet fogott el. Megpróbáltam megfogalmazni magamban, hogy mi nincs a helyén, és az alkalom adta pátosz okán a középosztály és az esetlegesen abból sarjadó, általam eszményített polgári létezés halálának gondolatára rándult görcsbe a gyomrom. Mert mi is történt?

A katatörvény szigorításával, és így a középosztály kvázi ellehetetlenítésével a Fidesz annak a polgári Magyarországnak a teljes leépítését végezte be, aminek az álmát évtizedes viszonylatban hazudta a szemünkre. A munka- és sztrájkjogok kiüresítése, az oktatás és a kulturális szféra leszerelése után a nagy magyar valóság betonrögös kopársága közt magának éppen, hogy csak utat törő polgári attitűd maradék és csenevész hajtásaira is gyomirtót szórt, hogy ezek után véletlenül se lehessen szó saját erőről, öngondoskodásról, felelősségvállalásról és érdekérvényesítésről, amit egy esetlegesen kialakuló polgári réteg a magáénak vallhatna. Jogos a gyász.

A gyász az elmulasztott lehetőségek fölött, amikkel talán nem is élt volna a formálódó középosztály, és a gyász afölött, hogy a tüntetésekre adott kormányzati válasz nem más, mint a polgárosodás vérbefolytásának utolsó aktusa. A tüntetőkkel szembeni társadalmi ignorancia jogosan csal kacér mosolyt a kormányzat arcára: a munka bevégeztetett, ennyit a „lázadásról”, a teljes ellehetetlenítés ellen szót emelő tüntetőt az apátia mocsara a mélybe húzza. Többet ilyen nem lesz.

Egy ideális világban a kormány halkan duruzsol a háttérben, mint öreganyám 18 literes Lehel hűtője, és úgy alakítják a világot, hogy a lehetőségeim biztosítottak legyenek addig, amíg betartom a törvényeket. Gyarapodom és önrendelkezem, felelősséget vállalok és fizetem az adót, míg a fékek és ellensúlyok őrködnek felettem. De ez nem egy ideális világ, és nem egy túl szerencsés történelmi fejlődésű ország, a fékeket és ellensúlyokat kiiktatták, így nem marad más, csak a polgári engedetlenség és a hömpölygő tömeg, aminek a súlya alatt a mindenkori hatalom vagy meghajlik, vagy megtörik. Ez a lehetőség úszik most el.

Valami más kell

Sajnos úgy látszik, hogy a polgári ellenállás végnapjai ezek, hiszen a tét nem pusztán a megélhetés, hanem annak a kérdése, hogy van-e még értelme bármiért is az utcára vonulni a jövőben. Mert már csak ez maradt. A pártok mind szögre akasztották magukat, kinek áprilisban, kinek a napokban dőltek meg a hazugságai, és a tüntető tömeg a maga rossz beidegződéseivel magára maradt. Hogy mit kéne tenni, azt nehéz megmondani, minden irányvonal ködös.

De első lépésként talán nem rossz, ha a tömeg újradefiniálja önmagát, mert nem elég az „Orbán takarodj!”, mint ahogy az elmúlt tizenkét évben sosem volt elég. A feladat, amit a politika megspórolt, még mindig előttünk van: új narratívák kellenek, mélység és tartalom, önreflexió és önkritika. Minden, ami volt, megbukott, ezt be kell látni, és tanulni kell az elmúlt évek eredménytelenégeiből, kudarcba fulladt megmozdulásaiból. De a legfontosabb talán, hogy folytatni kell, mert már csak a polgári engedetlenségnek, a tiltakozásnak és a tüntetésnek van értelme, még van. Nem elég elfoglalni a hidat, meg is kell tartani.