Az alábbiakban egy rég elfeledett, „névtelen”, átlagos szegedi fiatalember életének epizódjaiba nyerhetünk bepillantást. Egy fiatalember életének néhány olyan eseményébe, amelyek pillanatokra kiemelték őt a sokaságból, majd ismét visszasüllyedt a feledés homályába. Láthatjuk, amikor hős lett, majd amikor antihőssé vált, végül pedig majdnem tragikus hősként veszünk tőle búcsút. Mindehhez kerek egy évszázadot kell visszatekintenünk a múltba.

A hős – 1926. szeptember 14., kedd

Szeptember 14-én, kedden 13 órakor elindult Újszegedre a Széchenyi térről, a Városháza melletti végállomásáról a Szegedi Városi Autóbuszüzem menetrend szerinti járata. A város autóbuszai abban az évben, augusztus 1-jétől közlekedtek, így bár még mindig újdonságnak számítottak, az eltelt másfél hónap alatt a szegediek már kezdtek hozzászokni az új közlekedési lehetőséghez. Az autóbuszok a villamosok által nem járt útvonalakon, valamint a város hatalmas tanyavilágába és a környező falvakba közlekedtek.

A kezdeti műszaki nehézségek eddigre nagyrészt megoldódtak, így ez az út is eseménytelennek ígérkezett. Így gondolta a gépkocsivezető, a 25 éves Rosmann Gyula is, amikor az S 58-311 forgalmi rendszámú autóbusszal útnak indult. Háta mögött, a faszerkezetű jármű utasterében jó néhány utas foglalt helyet, hiszen Újszegedre 1919 óta – mióta a városrészt megszálló szerb hadsereg parancsnoka leállíttatta – már nem közlekedett villamos. Így az újszegediek számára az újonnan indított autóbuszjárat jelentette az egyetlen közösségi közlekedési lehetőséget. Nem is csoda, hogy alig három héttel az indulás után már panaszolták a városrész lakói, hogy az irányukba közlekedő napi néhány járat, amire az Autóbuszüzemnek kezdetben lehetősége volt, nem elegendő.

Az autóbusz ez alkalommal is gond nélkül elindult az utasaival, elhagyta a Széchenyi teret, a Híd utcában, a Posta mellett talán még fel is vett néhány újabb utast, majd felhajtott a közúti hídra. Rosmann Gyula alig néhány perce volt úton, éppen a hídon haladt, amikor a háta mögött szokatlan kiáltozásra lett figyelmes. „Tűz van! Tűz van!” – hallatszott az utastérből, ahol füst terjengett a padló felől. Rosmann nem vesztette el a lélekjelenlétét: megállította a járművet, és leterelte róla az utasokat. A szembejövők azonnal értesítették a tűzoltóságot, amely tolólétrával, fecskendőkkel és egy mentőkocsival példás gyorsasággal vonult ki a helyszínre.

Az autóbuszon utazott a városi tűzoltóság egyik tagja, Zika Antal is, így Rosmann Gyulával ketten megkezdték az oltást. A sofőr az autóbuszban tartott egy vödröt, amelyet a lépcsőn leszaladva megtöltött vízzel, és ezzel eloltotta az addigra fellobbanó tüzet. Mire a tűzoltók megérkeztek, számukra már csak a tűz okának megállapítása maradt. A fa karosszéria padlózatának mintegy fél négyzetméteres része égett meg, mint kiderült, azért, mert alulról hozzáért a forró kipufogócső. Az utasok testi épségében nem esett kár, Rosmann Gyula pedig a rábízott nagy értékű autóbuszt is megóvta a komolyabb károsodástól. Az Autóbuszüzem a járművet könnyen javíthatónak vélte, a gépkocsivezető pedig feltehetően valamilyen dicséretben is részesült az eset után. Egy pillanatra hős lett.

Az antihős – 1928. október 7., vasárnap

Október 7-én, vasárnap a Tisza Lajos körúton az ilyenkor szokásos vásárt tartották. Itt árulta portékáját, a gyerekek kedvencét Halász Sándor cukorkakereskedő is. A bolt láthatóan jól mehetett, mert az áru szállításához nemrég vásárolt egy Renault gyártmányú kisteherautót a Tisza Lajos körút 34. szám alatt működő márkakereskedőtől, Markovics mérnök autóműszaki vállalatától. A járműhöz azonban gépkocsivezetőre is szükség volt. Halász Sándor két héttel korábban talált is egy sofőrt: a már 27 éves Rosmann Gyula ekkorra otthagyta a Városi Autóbuszüzemet, így kapóra jött számára az új állás. Ettől kezdve a Renault-val édességeket fuvarozott mindazokra a helyekre, ahol Halász úr árusította a finomságait.

Ezen az októberi vasárnapon azonban valami történt, mert a munkaadó és alkalmazottja összevesztek. Kettejük vitája odáig fajult, hogy Rosmann Gyula odament főnöke standjához, és ott, mindenki füle hallatára, hangos szóváltásba keveredett vele. Felelősségre vonta Halászt, mert állítása szerint az becsületsértő módon nyilatkozott róla. A hangoskodás tettlegességgé fajult: a fiatal sofőr előkapott a zsebéből egy boxert, amellyel többször fejbe ütötte Halászt, aki ennek következtében elájult.

Az eset tanúi közül egyesek döbbenten figyelték a jelenetet, mások rendőrért kiáltottak. Nem is kellett sokáig várni: megjelentek a helyszínen a közegek, majd miután a tényállás szemmel látható volt, őrizetbe vették s elvezették a feldúlt Rosmann Gyulát. Ellene eljárás indult, és megkapta megérdemelt büntetését. Így lett egyik pillanatról a másikra antihős.

Kevés híján tragikus „hős” – 1929. január 29., kedd

Január 29-én, kedden délután 2 órakor riasztották a mentőket és a rendőrséget, hogy a Kossuth Lajos sugárút 60. szám előtt a villamos elgázolt egy férfit. A gyorsan helyszínre érkező mentők az eszméletlen áldozatot a közeli közkórházba szállították. A dr. Szeless Jenő rendőrfogalmazó által vezetett rendőri bizottság azonnal megkezdte a helyszíni vizsgálatot. Eszerint a 71-es – más tudósítás szerint a 34-es – pályaszámú villamoskocsi teljes sebességgel haladt a Rókusi pályaudvarnál lévő végállomása felé, amikor a villamosvezető, Menyhárt János, a SzKV Rt. 48. számú kocsivezetője észlelte, hogy a járműtől 8–10 méterre egy jól öltözött fiatalember a járdáról a villamos elé veti magát. Azonnal fékezett, ám az ütközést nem tudta elkerülni. Szerencsére a gyorsan haladó kocsi eleje mintegy egy méteres magasságban elkapta az elé zuhanó testet, de nem gyűrte maga alá, hanem visszadobta őt a járdára. Így bár az ütéstől és az eséstől eszméletét vesztette, életveszélyes sérülést nem szenvedett, és a gondos kórházi kezelésnek köszönhetően felépült. Miután magához tért, dr. Szeless rendőrfogalmazó még a kórházban kihallgatta az áldozatot: Rosmann Gyula, 28 éves gépkocsivezető volt az. Rosmann eleinte nem akart beszélni az esetről, később azonban elmondta, hogy tettét öngyilkossági szándékkal követte el. A minden részletre kiterjedő, alapos vizsgálat az eset hátterét is feltárta.

Rosmann Gyula Rosmann István vendéglős egyetlen fia volt. Az egykori Kórház utcában – ami ma Boros József utca – a 11. vagy a 14. szám alatt laktak, a források ebben az esetben is ellentmondásosak. Az utóbbi időben apa és fia között több konfliktus is adódott abból, hogy az ifjú Rosmann kifejezetten szerette a nőket. Ezeket a kalandokat az édesapja rendszerint kifogásolta, Rosmann Gyula egyik kapcsolata azonban láthatóan komolyra fordult, mert bejelentette nősülési szándékát. Emiatt azon a bizonyos kedd kora reggelen csúnya szóváltásba keveredett apjával: Rosmann István kijelentette, hogy soha nem adja beleegyezését a fia által tervezett házassághoz.

Rosmann Gyula annyira elkeseredett apja hajthatatlansága miatt, hogy elhatározta: véget vet életének. Először zsírszódát – más néven nátrium-hidroxidot, lúgkövet vagy marólúgot – oldott fel egy bögre vízben, és azt a kamrába rejtette azzal a céllal, hogy megigya. Szerencsére édesapja észrevette a fia szándékát, és kiöntötte a mérget. Ezt követően Rosmann Gyula feltűnő idegességgel délután fél kettő körül eltávozott a Kórház utcai otthonukból. A Vasas Szent Péter utcán jutott ki a Kossuth Lajos sugárútra, majd lassan elindult a Rókusi pályaudvar felé. A környék meglehetősen néptelen volt, ekkor vette észre, hogy a belváros felől közeledik egy villamos. Nem sokat gondolkodott, keresztbe feküdt a síneken. Ekkor azonban néhány járókelő érkezett, és rövid rábeszélés után felsegítették Rosmannt, aki látszólag el is állt szándékától, ám később a járdán elindult a Belváros irányába, a közeledő villamos felé. Amikor a jármű már csak néhány lépésnyire volt tőle, elé vetette magát. Szerencsére a homlokán keletkezett sérülésen kívül komolyabb baja nem lett. A vizsgálat eredménye szerint másnak sem esett baja, és megállapították, hogy a gázolásért a villamoskocsi vezetőjét nem terheli felelősség. Tette szerettei számára jelentett volna valódi tragédiát, ha szándéka szerint sikerrel jár, így lett volna ő tragikus „hős”.

Rosmann Gyula egy volt Szeged sok tízezer lakosa közül, aki a fentebb ismertetett epizódokon kívül észrevétlenül élte életét. Talán nem volt különösebben jó vagy rossz ember. Tudott szeretni és végletesen búslakodni, de időnként az indulat is elragadta. Amikor azonban a legnagyobb szükség volt rá, vagyis emberek életéért felelt, helyén volt az esze és a szíve. Nevével – és így élete további eseményeivel – többé nem találkoztam: beleolvadt a sokaságba. Egy volt közülünk, szegediek közül.