Egy közkerti ülésen azzal érveltek az Erzsébet liget egykori, mára eltűnt középső platánfasorának kivágása mellett 1915-ben, hogy a levegőt rontó fák nélkül ózondúsabbat szívhatnának a parkba látogató szegediek, és ezek tüzelőnek sem lennének utolsók a háború évei alatt. Végül a két szélső fasor fejlődésének elősegítése volt a kivágás melletti fő érv az ötvenes évek végén, de a szélesebb kocsiutat is üdvözölte a korabeli sajtó.

Az újszegedi liget: Szeged tüdeje, városunk Central Parkja. Sokan sokféleképpen emlegetik, mindnyájunknak vannak ide fűződő emlékei, és ezekben az emlékekben egy biztosan közös: a fősétányt szegélyező csodás platánsorok, amelyekből kettő van. Középen pedig egy igen széles, aszfaltozott promenád, és semmiképpen sem egy harmadik fasor, ugye?

Igen, ma így van, csakhogy a múlt században még három fasor volt, amelyek ma egészen nehezen elképzelhető módon szélték a ligetet ketté. A kettő, ma is meglévő között középen futott a harmadik, amit egyszer majdnem kivágtak tüzelőnek, de végül jóval később, más okokból lett kiirtva, és ma már nyoma sincs az aszfaltban.

A hármas fasor a hídfőtől egészen a későbbi Fő fasori víztoronyig ért,

tehát nem csupán a ligetben voltak. Egyszer, úgy másfél évvel ezelőtt már írtam cikket arról, hogy a ligettel kapcsolatban felmerült annak a terve, hogy azt területét tekintve háromszorosára bővítsék vurstlival, állatkerttel és pálmaházzal, ebből azonban végül nem lett semmi.

Ekkoriban, tehát a húszas években még megvolt a harmadik fasor, ami annyira nem egyértelmű, hiszen nemsokkal korábban, 1915-ben már felmerült, hogy megszabaduljanak tőle. Egy december 30-án a Szeged és vidéke hasábjain megjelent cikk számolt be a közkerti bizottság egy üléséről, ahol ezen tervek először felmerültek.

„Az újszegedi népliget szépítéséről tanácskoztak, de még ez az ártatlan tárgyalás is majdhogynem háborussá fajult el. Virágok, virágágyak javára a liget egyes helyein meg akarják ritkitani a fák sürü csoportját, de a tulbuzgók már a pompás fasoroknak is hadat akartak üzenni, az egész középsö fasort ki akarták irtatni, mert igy állítólag több volna az ózondus levegő, ami nagyon sokat ér, de több volna a tüzelőfa is, ami még sokkal többet ér. De hát ez a bőszindulatú terv meghiusult egy tekintély ellenérvein. Fák barátai értesítették róla a fák legnagyobb barátját és épp ezért a közkerti bizottságnak is legrégibb tagját, Kállay Albert kegyelmest. El is ment az ülésre. Hogyne ment volna el! Hiszen nemcsak szép fákról, hanem egyenesen az ő fáiról, az Ujszeged pompás fáiról volt szó, amiket ő ültettetett főispánsága idején s amikre annyi gyöngéd gondja volt.”

Kállay, akiről később a Derkovits fasor végében lévő kis ligetet is elnevezték, azzal érvelt, hogy „mesebeszéd”, hogy három sor fa rontaná a levegő, illetve hogy amennyiben kivágnák a középső fasort, azzal „elcsufitanák” az egész Fő fasort.

„A platánsornak igy megkegyelmeztek, ámbár kétségtelen, hogy egy öl fa ma 120 korona. Nagylelkü hát igazán a kegyelem” – írta a lap. Máshol ekkoriban ritkították a liget fáit, hogy a virágok több fényhez jussanak, de a középső fasor megélte a háborút, és az azt követő éveket is.

A fasor vesztét az 1950-es évek hozták el, amikor is a két szélső platánsor fejlődésének érdekében döntöttek úgy, hogy megszabítják azokat a középső sortól. Miután kivágták a fasort, a Délmagyarország egy cikke úgy írt a változásról, hogy „e munka eredményeként most a ligeten egy korszerű, széles út vonul végig. A hídról nézve nagyon szép látványt nyújt ez a kiszélesített útvonal.”

A középső fasor nem csak a ligeten haladt végig, hanem a Fő fasoron (ekkoriban Rózsa Ferenc sugárút). 1958 januárjában a sugárút 14-es házáig ért, de nemsokkal később kivágták végig, a Töltés utcáig. „Ezek eltávolítását rövidesen folytatják, úgyhogy ez az útvonal a kocsiút csatornázásával, kikövezésével Szeged egyik legszebb, nyílegyenes útja lesz.” Röviden így lett napjainkra csak a két szélső fasorral díszített út.