Tíz évvel azután, hogy egy váratlan sztrók után menthetetlennek tűnt az állapota, Détári Vilmos teljes életet él – erről beszélt a szegedi férfi a Nők Lapja Cafénak. 

„Éjféltájban nagy szomjúság tört rám, és elindultam a konyha irányába. Egyszer csak összeestem, nem értettem az egészet” – idézte fel. Bár a hűtőből sikerült kivennie egy üdítőt, csak magára öntötte. Nem tudta meginni, mert már le volt bénulva az egész arca, csak ő ezt akkor még nem tudta. A párja hívta a mentőket.

„Az orvos szerint kómaközeli állapotba kerültem. Azt mondták, hogy a kisagyba betörő vérzésem volt, olyan területet ért, és olyan fokú a vérzés, hogy maximum kettő órát fogok élni. Nagyon rossz volt hallani” – emlékezett vissza a férfi, akinek az orvosa csak pár órát jósolt, de úgy ítélte meg, ha túl is éli, legfeljebb egy „ágyban fekvő nyálcsorgató lesz”.

Mindez már tíz éve történt. Vilmost azonban fűtötte a küzdeni akarás és a bizonyítási vágy, amely szerinte a sportoló múltjából eredhetett. „Már csak azért is meg fogom mutatni, hogy tévedett” – gondolta akkor. 

Kezdetben azért küzdött a kórházban, hogy egyedül fel tudjon öltözni, először húsz percig tartott, két nappal később már csak negyed órába telt, amíg felhúzta a pólóját. Felépülése alatt nyolc hónapig küzdött az edzőteremben, első alkalommal még a fél kilós súlyzót is kihívás volt megemelnie. „Egyetlen dolog hajtott: muszáj ma csinálnom, mert ha nem csinálom, holnap rosszabb lesz.”

A jobb oldalát még ma is alig érzi, ennek ellenére teljes életet él. Minden reggel elmegy edzeni, és heti háromszor gyógytornán is részt vesz. „Számomra az edzés már nem izomépítésről szól, nem arról, hogy jól nézzek ki, hogy nyári formát akarok.” Vilmos inkább azért jár edzőterembe, mert a speciális gyakorlatok segítik a mozgáskoordinációját. 

„Nem érzem a talajt a talpam alatt. Azért tudok járni, mert megtanították, hogyan kell. Amikor először tudtam sétálni mezítláb homokban, majdnem elsírtam magam.”

Mint mondta, a gyorsulás nem egy gyors folyamat, ezért türelmesnek kell lenni, és kisebb, reálisan elérhető célokat kitűzni, mert akkor van sikerélmény. Hiszen nem másnak, saját magunknak kell bizonyítani. „Nekem sem az a célom, hogy tudjak futni 50 métert. Nem fogok tudni.”

Talált magának azonban egy sokkal nemesebb célt: a saját tapasztalatai motiválták arra, hogy egy rehabilitációs központot nyisson. 2016-ban ez meg is valósult, mára már több mint 40 terapeuta dolgozik ott.