A politikai korrektség, vagyis a PC (politically correct) egy társadalmi norma, amely a demokratikus társadalmakban fontos szerepet játszik, de – mint mindent – ezt is túlzásba lehet vinni, véli Szabó Palócz Orsolya politológus. Kétségtelen, hogy mindenkinek joga van a szabad gondolkodáshoz és önkifejezéshez, de vajon szemben áll-e ez más emberi jogokkal? Elméletben nem – a PC nem jogi előírás. Társadalmi elvárás szintjén megjelenve viszont megosztja a választókat, a pártok számára pedig akár a politikai ellenségképzés eszköze is lehet.
Idealizmus lenne azt gondolni, hogy a különböző alapvető emberi jogok időnként nem ütköznek egymással. Adja magát a kérdés, hogy a politikai korrektség, amelynek célja a diszkriminációmentesség és az emberek méltóságának védelme a szavak erejével, nem korlátozza-e ezáltal a szólásszabadságot. A 2005-ben megjelent Oxford Advanced Learner’s Dictionary definíciója szerint „a politikai korrektség egy olyan elv, mely lehetővé teszi, hogy a nemkívánatos nyelvi és magatartásbeli megnyilvánulások elkerülésével egy bizonyos embercsoport érdekei sérüljenek”. A kifejezés használata azért lehet ellentmondásos, mert egy szó politikailag korrektnek jelölése azt feltételezheti, hogy a más formájú megnyilatkozások inkorrektek.
Szabó Palócz Orsolya, a Szegedi Tudományegyetem politológusa szerint nincs szó valós jogi szembenállásról, mivel a politikai korrektségnek nincsen jogi kötőereje, nem kötelező betartani. A PC nem korlátozza az önkifejezést jogi értelemben, inkább öncenzúraként működik: az egyén igyekszik elkerülni mások megsértését vagy megbántását, de jogi szankciók nem fenyegetik, ha ezt nem tartja be – érvel a politológus. Szerinte, ha valóban kényszert jelentene, „a komplett politikai oldal, amely azt mondja, hogy menjen a PC a kukába, rácsok mögött lenne”. A politikai korrektséget inkább egy demokratikus alapelvnek tekinti, amely a kezdetben még a gyakorlatban is működött.
Mikor kezdődött – és vége van-e?
„Nem mindenhol történt ez egy időben, de itthon a rendszerváltás utáni időszak volt az, amikor ki tudott bontakozni, mivel értelemszerűen a korábbi rendszer keretei meghatározták, hogy a politikai kommunikáció meddig mehet el”. Ebben az időszakban „még az egymást szívből gyűlölő és egymással teljesen ellentétesen gondolkodó politikusok is képesek voltak színvonalas, egymást tisztelő módon vitázni egymással”. Szabó Palócz úgy látja, ez mára megváltozott: „jelentős különbségek figyelhetők meg például Antall József és Orbán Viktor vitakultúrája között, ég és föld a kettő”.
Mégha jogilag nem is szabályozott, következményei azért lehetnek a politikai korrektség „megszegésének”. Ám a különböző politikai táborok eltérő módon reagálhatnak a pártjukra: egyesek hűségesebbek és megengedőbbek, mások kevésbé.
A pártidentifikációs modell szerint ugyanis a választók nem racionálisan, hanem érzelmi kötődés alapján szavaznak, még akkor is, ha az adott párt számukra kedvezőtlen döntéseket hoz. „A jobboldali pártoknál sokkal jobban jellemző a pártidentifikációs kötődés, mivel az értékkészleteik sokkal inkább érzelmi alapúak” – magyarázza a politológus. Ha például egy választó hazafinak gondolja magát, azt a pártot részesíti majd előnyben, amelyik a hazafiasságot képviseli, sokadrangú szempont lesz neki, hogy többet adózik-e, ha az adott párt kerül hatalomra.
„Ezzel szemben a baloldali pártok szavazói között sokkal több a racionális választó, aki megnézi, hogy mit kínál a pártpaletta, az ő érdekeinek melyik program felel meg a legjobban, és aszerint hoz döntést.” Ezek a választók nem annyira érzelmi alapon és sokkal lazábban kötődnek a pártjukhoz – amint találnak egy jobb ajánlatot, vagy csalódnak pártjukban, továbbállnak. Ez nemcsak a szakpolitikai döntésekre, hanem a politikai üzenetek stílusára is igaz. Tehát végeredményben a jobboldali pártoknál azért gyakoribb a nem PC kommunikáció, mert ritkábban járhat szavazatvesztéssel.
Miért éri meg a kockázat?
„Hogyha elkezdjük visszafejteni, akkor majdnem minden politikailag nem korrekt üzenet valamilyen félelemre apellál” – magyarázza Szabó Palócz, akinek fő szakterülete a politikai ellenségképzés. Ez a politikai stratégia az emberek alapvető pszichológiai reakcióját használja ki mozgósításra, szavazatszerzésre.
A politikai ellenség nemcsak személy vagy személyek csoportja, hanem akár egy teljesen elvont fogalom is lehet: a liberalizmus, “Brüsszel”, vagy épp maga a PC. Szabó Palócz szerint vannak politikusok, akik bort isznak és vizet prédikálnak – jó dolognak és követendő példának tartják a politikai korrektséget, de ők is „behódolnak”, mert tudják, hogy az ellenségkép-alapú politizálással könnyebb a szavazatmaximalizálás. „Nekik pedig, mint politikusoknak, a hatékonyság az elsődleges szempont.”
A választópolgárok szemében is kialakult már egy negatív konnotáció, a PC-nek – a globalizmus- és a liberalizmusfogalmakhoz hasonlóan – idővel változott a jelentése. „A köznyelv mint választópolgári nyelvhasználat egyre inkább úgy értelmezi a politikai korrektséget, mint egyfajta hazugságot: nem mondjuk ki az igazat, nem beszélünk a nehéz kérdésekről, megpróbáljuk valamilyen módon finomítani a valóságot” – magyarázza Szabó Palócz. Így sok esetben már nem is jelent kockázatot a politikai korrektség elhagyása, hiszen a szavazók sem várják el azt a politikusoktól.
Szerinte a nem PC üzenetek terjedése a közösségi média térnyerésével is magyarázható. A közösségi oldalakon ugyanis a politikusoknak nemcsak egymással, de más szereplőkkel is meg kell küzdeniük az emberek egyre rövidülő figyelméért. „A Facebook-feeden inkább a politikai híreket fogjuk átgörgetni, és arra fogunk kattintani, hogy a kedvenc előadónk mikor koncertezik újra a közelünkben.” Hogy mégis versenyben maradjanak, hangzatosabb, akár megosztóbb mondatokat kell alkalmazniuk, miközben a szakpolitikák felől is még inkább átterelődött a téma a konfrontatívabb tartalmak, a politikai ellenfelek lejáratása felé. „Lényegében a politikai üzenetek hossza, tartalma és stílusa változott az online térben” – összegzi a politológus.
Túlzásba lehet vinni?
Persze azért nem kell átesni a ló túloldalára. „Túlzásba esünk, amikor olyan dolgot kérünk számon, amivel az adott személy nem is volt tisztában. Tipikusan ilyen, amikor egy külföldi híresség nem ismeri a helyi viszonyokat, az elfogadott szóhasználatot, vagy magát az angol nyelvet sem, nemhogy annyi szinonimát tudjon, amivel biztosan mindenkinek meg tud felelni” – vélekedik a politológus. Szerinte megnehezítjük a hatékony és nyílt eszmecserét, ha mások úgy érzik, hogy „tojáshéjon kell járniuk”, amikor velünk kommunikálnak.
Hasonlóképpen megnehezítjük a saját dolgunkat is, mivel a túlzottan szigorú számonkéréssel céltáblát rajzolunk a homlokunkra, táptalajt adva a politikai lejáratókampányoknak. Így végső soron, ahogy mindennek, úgy a PC-nek is az eltúlzása kontraproduktív lehet, további ellentéteket szülhet, és erősítheti a politikai korrektség negatív megítélését.
Önmagában viszont egy fontos dolog lehet a PC. „Nyilvánvalóan kívánatosabb lenne, ha visszatérhetnénk a politikai korrektségre alapelvként tekintő politikai kommunikációs stratégiákhoz” – mondja a politológus. Ám erre a közeljövőben nem lát nagy esélyt.
