Szegedi Híradó, 1891. április 22. – Eléggé megszoktuk már, hogy a külföldi sajtó, különösen a pétervári, párizsi és a berlini, amikor rólunk irnak, ne ismerjék történelmi multunkat, közjogi állásunkat, aspirációnkat.

Sőt azt is megszoktuk, ha Magyarországot összes kulturájával, müvészetével, modern gazdaságaival és társadalmával, tehát szőröstül, bőröstül áthelyezték Ázsiába, vagy ha annak a földrajzi fikcziónak, amelynek neve egységes Ausztria, akkora hitvány provincziájává sülyesztették, amelyről csak szánalommal lehet beszélni. 

A földrajzi tudatlanság, történelmi tájékozatlanság s az államjogi rosszakaratu hazugságok áradata, amelylyel időről-időre elöntötték a külföldi ujságolvasók fejét, néha megkaczagtattak, a legtöbbször azonban fölboszantottak. 

Hanem azok a durva sértegetések, a gyülöletnek ama piszkos kifakadásai, melyekkel mostanában a berlini sajtó egy része és a cseh ujságok, különösen a prágai Politik, aztán a szerb hirlapok zudulnak reánk, azok már olyan természetüek, melyek nemcsak fölboszantanak, de föl is háboritanak. 

Ha a Moszkovszkijja Vjedomosti vagy a Ruszkijja V. szórnak felénk átkokat és gyülöletet hirdetnek ellenünk: hát az, ha rosszul esik is, eléggé természetes. Oroszország hóditási politikájának utjában van Magyarország s mert nem fojthatja meg, agyon kivánja zaklatni s ki akarja átkozni a nemzetek sorából. 

Ha a franczia fölületesség ir rólunk banális dolgokat, azt még elszivelhetjük, mert a jóakarat csillámával szövik be, amit a „nemes magyar népről” (és nem nemzetről) a sajtó alá bocsátanak. 

Az is csak boszantó, ha Románia és Szerbia hirlapjai nyelvet öltögetnek reánk s az utczák mocskába kapva, szennyet dobálnak felénk. Őrült majmok, ostoba suhanczok ártikulálatlan üvöltései sértik ugyan füleinket, de rivalgásaik nem hallatszanak az égbe. Ám azért kivánatos volna, hogy a külügyi kormány egyszer már a nyelvökre taposson ezeknek a majmoknak. Magyarország becsülete ér annyit, mint a monarchia másik felének becsülete. Ebben nincsen kvóta. Ennek a becsületnek szeplőtelenségeért meg kell tenni annyit a külügyi kormánynak, hogy a mocskolódásokat megakadályozza. Mert nemcsak fegyverrel lehet egy nemzetet megverni, de hazugságokkal, rágalmakkal és sértegetésekkel is. 

Mit ér nekünk az államjogi kapcsolat erőssége Ausztriával, ha a közös külügyi kormány a magyar állam becsületének megvédésénél erőtelennek vagy éppen érzéketlennek bizonyul! 

Mit ér a kereskedelmi szövetkezés, az anyagi érdekek összefüggése a nagy Németországgal, ha ez érdekszövetkezés háta mögül a magyargyülölet sodra és a sértegetések árja zug ki a berlini lapok közvéleményeiből! Mit ér az érdek-barátságkötés, amelynek terhét mi őszintén és becsülettel viseljük, ha a német közvéleményt ugy készitgetik ki, hogy az egész Magyarországot utszéli bozótnak tartsa, amelyen akkor gázolhat keresztül, amikor akar. 

Ez nem őszinte barátságkötés, ez nem tisztességes eljárás Németország részéről. Egyfelől politikailag odaállitani Ausztria–Magyarországot a franczia–orosz szövetkezések elé, mint bajtársat a harcztéren és a gazdasági küzdelmek mezején; másfelől pedig éretlen román-gyerkőczöknek magyar gyülölettől dagadozó és rágalmakkal s hazugságokkal telitett förmedvényét többszörösen visszhangzani, szóval: az ellenünk való mocskolódásoknak nem csak tág tért, de a magyarellenes mozgalomhoz még hozzá is járulni, ez a lovagiatlanságnak olyan fokát jelenti, mely bennünket undorral tölt el, a kereskedelmi szövetkezés becsét kétessé teszi s reakczióra ingerel. 

Mit szólna hozzá Németország, ha a poseni lengyelekkel történt igaztalanságokat egyszer csak a magyar sajtó a maguk meztelenségében és embertelenségében tárná a világ elé s fölszámolná azokat az óriási veszteségeket, amelyeket Európa vérben és visszamaradásban szenvedett az önző és erőszakos német szellem uralomra jutása által. 

A franczia szellem liberális eszméket, müvelődési reformokat és emberszeretetet dobott a világba; a német szellem csak gyilkos fegyvereket, gyilkos vámokat s az önzés és machiavellizmus politikáját. 

A sajtó utján való visszatorlása a német lovagiatlanságnak erős és szenvedélyes lehetne, mert Németország politikai története s mai viselkedése bő anyagot nyujt erre. De természetesebb, jobb és igazabb lenne, ha a német sajtó, a szövetségre való tekintetből is, beismerné igaztalan voltát, fölhagyna lovagiatlan támadásaival. Ha a tisztesség belső indokát nem ismerik odakünn, meg kell ismertetni velük a bajtárs kötelességeit. 

A Kreutzzeitung és a Nord Allgemeine Zeitung viselkedésénél még fölháboritóbb a monarchia kötelékébe tartozó idegen ujságok viselkedése. 

Emlékeztetjük olvasóinkat a N. Fr. Pr. azon közleményeire, melyekben a magyar nemzet közgazdasági kibontakozásának üzent hadat. Megegyezik a dualizmus természetével ez a belső ellenségeskedés? És megegyezik a jogtalanság megtorlásának erkölcsi követelményeivel, hogy a N. Fr. Pressének még csak a haja szála sem görbült meg e támadások után? 

Bizonyára nem. 

És megegyezik-e a dualizmus lényegével, a szerződések szentségével, amely pedig minket is kellemetlenül köt, a szláv sovinizmusnak azon otrombaságai, becstelen rágalmai, tiszességtelen ráfogásai és a gyülöletnek az az egész tengere, amelyekkel a cseh sajtó reánk támadt? 

Semmi esetre. 

Bizony szerencsétlen, pipogya nép lennénk, ha a reánk dobott kövek helyett kenyeret dobálnánk vissza a zsivány Giskra nácziójára s nem követelnék a legerélyesebben, az államjogi szerződésre, de a magyar becsületre való hivatkozással is, hogy ez őrült mocskolódások és hazug ráfogásoktól egyszer és mindenkorra kiméljenek meg bennünket. 

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Híradó című lapban jelent meg 1981. április 22-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.