Nagyon sok szamár van Szegeden, de mindig eggyel több, mint hisszük

Szegedi Híradó, 1923. február 6. – Különös hirdetés szurt szemet a napokban szegedi lapok hasábjain: prima fiatal és kövér szamárhust kinálgatott olyan rátarti hangnemben, hogy lelkiismereti ügyévé tette az embernek az alkalmi vétel elmulasztását. Lapunk hirszerzőjét annyira feszélyezte a nagyszerü alkalom, hogy gyors elhatározással egyszer nagyot ütött botjával a saját fejére és azonnal tódult a legközelebbi lóhusszék felé, hogy ha nem is cselekvő, de... nem, nem szenvedő, hanem közvetlen szemlélője legyen a nagy alkalmi szamárhus-kiosztásnak.

Betoppanunk a legelső lóhusszékbe, amely utunkba akadt. A lómészárszék székállója rendszerint sokkal udvariasabb ember, mint a többi, akik más, már elismert állatokat mészárolnak le. Lóhusszékbe az emberek még mindig bizonyos zavarral küzködve lépnek be – hátha meglátják, hátha megszólnak érte. Az ilyeneket nem szabad gorombasággal elriasztani, sőt biztatni, édesgetni kell őket és bizonyitani, hogy például a fiatal csikószegy felér a borjuéval. Itt egészen bátran el lehet ereszteni egy jámbor viccet:
— Nos, talán fogytán a lóhus és most jó a szamár is?

A tagbaszakadt székálló óriás egy próféta türelmével fogadja a csipést (mint Elizeus, akinek azt mondták: „jöjj fel kopasz a hegyre”) és egy másik próféta hitével kezd megnyerni akarni a lóhus élvezetének. Azt mondja:
— Szamárhussal jelenleg nem szolgálhatok, de van kérem nagyon finom kövér lócomb, mert kérem ma már a lóhus nem szégyen. Ügyvédek, birák, vasutasok, postások, a legelőkelőbb uri családok müvelt asztaláról ma már nem hiányzik a lóhus...

Amikor azonban csökönyösen megmaradok a szamár mellett, sajnálattal és bocsánatkérésekkel jelenti ki, hogy az nincs.
— Van már két hónapja, hogy nem vágtunk. Az ritkaság minálunk és drága, mert csemegeszámba megy. A szamárhus ugyanis majdnem olyan izletes és finom, mint a disznó és nagyon keresik.

Megyünk tehát tovább szamárhust nyomozni. Egy másik lóhusmészárszékben kevesebb hittel téritenek és inkább humorosan fogadják kérdezősködésemet. A székálló legény egy csinos, házmesternészetü jelenség jelenlétére való különös tekintettel igy humorizál:
— Nincs, még nem érkezett meg Jeruzsálemből, mert az Krisztus lova és azért drágább is.

Aztán beletalálva az üzletszerüség hangjába elmondja, hogy ők nem régen nyitották a mészárszéket és még sohasem vágtak szamarat. De eligazit a harmadikba, abba, amelyik hirdette is a szamárhuskimérést.

A szamárról legenda, monda, babona, mende-monda mind azt tartja, hogy nem mulik ki, de itt, a harmadik husszékben végre szinről szinre láthatjuk egy megdicsőült csacsi halt tetemeit. Szelid, kékszemü székálló legény mond el nagyon érdekes dolgokat a szamár szövetrostjainak halál utáni sorsáról.
— Ritka eset, hogy csacsihus kerüljön kimérésre és ezt az alkalmat hirdetni szoktuk ez ujságban. Vannak, akik csak kizárólag csacsihust kérnek, mert nagyon megszerették olasz fogságban. Kétszerte drágább, mint a lóhus, mert nagyon izletes és igen zsiros. Majdnem olyan jó, mint a disznó, husa világosabb mint a lóhus, szép rózsaszinü, szalonnája pedig kiadósabb, mint a legérettebb disznóé.

Igy beszél a kékszemü és következetesen nagy szeretettel csacsihust emlit, nem szamarazza le azt a jámbor, türelmes és bölcs jószágot, amely minálunk oly mostoha sorsban él. Ime, halála után hogy megbecsülik. Aztán mutatja, bizonyitja, amit állitott: a csacsinak is az oldalas bordás része a legsoványabb, de ott is vastag szalonnarétegek váltják fel a hust. Ezt a részét paprikásnak viszik. Husát nem osztályozzák, hanem egyre másra adnak csontos, husos részt, elejét, hátulját 200–250 koronáért, mig a lóhus mai ára 100–160 korona között váltakozik, hizott 120 koronától.
— A csacsi szalonna – tessék megnézni – olyan puha, mint a legérettebb disznószalonna. Szine hasonlit a libaszalonnához és én már tettem is próbát tésztasütéssel. Hájas kiflit sütöttem vele. Ize is hasonlitott a libazsirral sütött tésztáéhoz. A főzéshez persze még inkább megfelel. Ezért a zsirja drágább is. 4–500 koronáért is el tudjuk adni, mert keresik. Élősulyban 100–120 korona lehet a szamár ára – fejezi be a kékszemü és gépiesen csap át a lóhusfogyasztás mellett való agitációba: de van kérem finom csikóhus is, mondja. Ma már ügyvédek, birák, postások és hivatalnokok...

Persze, mi ezt már tudjuk és biztositjuk a kékszemüt, hogy nincs kifogásunk a lóhus ellen és egyáltalán.

Hanem a csacsihusfogyasztás ugyancsak termékeny téma ám. Az embernek szinte a könyökén tolakodnak kifelé a gondolatok, a kérdések. Eszünkbe jut, hogy a kannibál, vagy az ősember abban a tudatban ette meg hadifoglyát és elesett ellenfelét, hogy annak szellemét, erényeit, bátorságát, ravaszságát felszivja esze, szive, vére. Nem félnek-e a csacsihus-fogyasztók, hogy majd leri az arcukról az étrendjük?

Nem félnek, hát ne is féljenek. Bogáncson, szerb tövisen ugy meghizni tudó mostohasorsu fejfogató állati bölcs Diogénes, neked is meg kell halnod előbb, hogy illő becsületbe jussál itt a mi rónánkon. Vajjon akadna-e ember, aki a szerbtöviset tövinél ügyesebben elharapná és tövisével kifelé ugy megrágni, megenni tudná, mint te? Próbáltuk egyszer, de a nyakunkon jött ki. Azután meg akad-e ember, aki a te gondolataidat elleste valaha, aki nyomon követte nagy buksi fejedben a gondolatok futását? A te abc-det mi emberek még nem ismerjük. Holott te már két lépéssel előttünk vagy és letagadhatatlanul belestudéroztad magadat a miénkbe azzal a két világosan érthetően kiejtett hanggal, hogy: l-á! És te vagy az, végül, akit folyton egymás fejéhez vágnak az emberek, mikor nagyon le akarják egymást becsmérelni, elfeledkezve a francia mondásról, hogy sok, nagyon sok szamár van a világon, de mindig eggyel több, mint hisszük.

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Híradó című lapban jelent meg 1923. február 6-án. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.