Arcképcsarnok Szeged nemzetes nagyasszonyainak

Szegedi Uj Nemzedék, 1921. január 16. – A tülekedés, az önzés, az önérdek előtérbe tolása olyan méreteket öltött minden téren, hogy rajtunk is sebet ejt naponta az élet nehéz küzdelme s erős vértezettel kell küzdenünk, néha-néha a lemondással és a csüggedéssel. Ilyenkor oda menekülünk, ahol a további küzdelemhez erőt, kitartást nyerhetünk. S honnan remélhetjük azt leginkább? Honnan, máshonnan ha nem a családi tüzhelyektől, mert ez az egyetlen pont, ahova a közélet csunya árja fel nem érhetett.

Ez a nehéz gondolat késztetett bennünket az elhatározásra, hogy összegyüjtsük Szeged nemzetes asszonyainak arcképét, ama hölgyeinkét, akik mind családi, mind társadalmi életükben a magyar hitves, a magyar anya, a magyar társadalmi nő igazi mintaképét adják.

Korántsem hizelgés a célunk. De ha a kötelesség – sokszor kedvünk és akaratunk ellenére – a korholó pálcikát suhogtatja kezünkben azokkal szemben is, akiket botlásaikban is szeretünk és a magunkénak vallunk, mennyivel édesebb kötelesség meghajtani az elismerés zászlóját amaz érdemek előtt, melyeknek nemcsak egy boldog családi tüzhelyet, hanem egy-egy jótékony intézményt is köszönhet a társadalom. 

A nagyasszony bizonyára a krónikás ujja hegyére koppintana, ha tudná, miben settenkedünk. Mert nem ama fajtából való, amilyenekből olyan bőségesen ontotta a „szent és egyedül üdvözitő liberálizmus”. Azt a fajtát értjük, amely a zsurozó, a flörtölő, a korzózó, a koncertező, a cukrázdázó, a butonos, a folyton uj toilettekben divatozó, manikürözött, puderes és festett haju aszszony tipusát kitermelte.

Egészen más faj – a nagyasszony. Az a faj, amely a maga királyi egyszerüségében, természetességében és keresetlenségében hódit, anélkül, hogy hóditani akarna. S ahogy a nagyaszszonyra gondolunk, hihetetlen fölényt érzünk a „kiválasztott” fajjal szemben, merthogy az ilyen tipus az mégis csak közülünk kerül ki.

Egy asszony – akinek se füléről, se nyakáról nem hivalognak arany-gyémánt ékszerek, aki a Grachusok anyjával vallja, hogy: „az én ékszereim, a gyermekeim, az unokáim”. Pedig – Istennek hála – megtehetné. De minek? Van neki ékszere, amit nem lehet pénzen vásárolni: a szive. Kérdezzék meg csak a nővédő árváit. Majd mesélnek erről a szivről s majd tanuskodnak róla, hogy a „mostoha” nem mindig Isten ostora. (No mert tudnunk kell, hogy a nővédőbe mint „mostoha” szerepel). Az árvák szerencséje, hogy a „mostohá”-juk is jobb, mint sok „édes”.

Jól is érzi magát köztük, azt már az is bizonyitja, hogy amit a családtól, az otthontól elszakithat – azt az időt az árváinak szenteli, hadd legyen nekik is otthonuk – általa.

Nagy zavarba jönne az a tolvaj, aki a nemzetes asszony ékszereire vágynék. Éppen hogy egyszer betörésről beszélnek előtte, mondván, hogy „a” Kohnnétól (lókupec az ura szegénykének) hány darab butont „emeltek” el az éjjel.

Rávágja a nagyasszony:
— Könnyű onnan vinni, ahol van. Vigye el az enyémet, ha tudja... Jegyzi meg az ő sajátságosan szögedi beszéd modorában, amelyet érdekesebben kevesen beszélnek nála...

Várjon el lehet-e gondolni Szegeden jótékony, vagy társadalmi mozgalmat a nagyasszony nélkül? Bajosan, mint ahogy ünnepet sem az ő fekete magyar ruhája nélkül, amely nemcsak „afféle” divat vagy szinházi kellék nála, hanem szivének, lelkének a kiegészitője, a kerete, mert hisz magyar ő minden izében.

Hej! Ha sok ilyen asszonyunk volna, de más is lenne az élet. Nem kellene akkor a sok fiskális a váló perekhez, sem pedig a sok garszon lakás az agglegényeknek.

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Uj Nemzedék című lapban jelent meg 1921. január 16-án. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.