Szentesi Kisgazda, 1925. december 30. – Hogy közvetlenül hallhassuk a kereskedő világ véleményét az idei üzleti év eredményeiről, illetőleg sikertelenségéről, benyitottunk csak ugy találomra Szentes néhány üzletébe. Mielőtt részletesen leirnám, ki mit mondott, meg kell állapitanom, hogy általában a legszivesebben fogadtak, kérdéseimre a legnagyobb készséggel válaszoltak, ami annak bizonyitéka, hogy bizony nagyon szeretnék, ha ilyenformán a sajtó közvetitésével lehetne megértetni a vásárló közönséggel, hogy a drágaság nem rajtuk egyénenként, hanem az általános gazdasági pangás, a magas vámok és az adó az, mely az árakat drágitja.

És most kezdjük sorba. Legelőször is Halász Szabó Sándor textil és divatáru üzletébe nyitottunk be. Azt hitték, hogy vevő érkezett és hárman is szolgálatkészen ugrottak elő a pult mögül:
— Tetszik parancsolni?
— Nem. Nem kérek semmit. A tulajdonos urral szeretnék beszélni.

A szolgálatkész arcok most kérdőre változtak, de amikor elmondtam, hogy a Szentesi Kisgazda szerkesztője vagyok és körintervju céljából szeretnék egypár szót váltani, a tulajdonos a legnagyobb készséggel mondta el kérdéseimre a következőket:
— Több tényező volt kérem, amely az idei üzletmenetet zavarta, igy elsősorban a magas vámtételek, a Csehországból és Ausztriából hozott árukra. Másodszor a nyerstermények árcsökkenése okozta, hogy a gazdaközönség jóformán teljesen kimaradt az idei vásárlásokból, inkább még a fixfizetéses hivatalnok emberek vásároltak.
— Milyen volt a forgalom az 1924. év forgalmával szemben?
— Óh, sokkal kisebb.
— És volt-e árcsökkenés a tavalyi árakkal szemben?
— Egyes cikkeknél 15–20 százalék is volt.
— Milyen árut keresnek inkább, belföldit vagy külföldit?
— Belföldi áru csak 25 százalék. És kérem tessék megirni, hogy még egy érdekes oka van annak, hogy a gazdaközönség nem vásárol és az az, hogy jobban értékelik a pénzt, valósággal a fogukhoz vernek minden garast.
— Mi jót várnak a pengőtől?
— A pengő kérem nyugodtságot fog hozni és az nagy eredmény. És ha még behoznák az egyfázisu forgalmi adót, amit rögtön a vámnál szednének be, hogy ne kelljen a kereskedőnek annyit kinlódni külön forgalmi adókönyvvel még az is olcsóbbá tenné az árucikkeket.
— Kilátások a jövő esztendőre?
— Azok bizony elég szomorúak, kérem.

A következő üzlet a Kossuth utcai Virágos Tóth Ferencz divatáruüzlete, itt hasonló kérdésünkre hasonló válaszokat kaptunk:
— Az 1924-es esztendő sokkal jobb volt. A gazdák nem vásárolnak, inkább iparosok, de azok is leginkább hitelre. Szeretne mindenki vásárolni és mi adunk is hitelt.
— Jövőre még rosszabb lesz. A pengőtől az én nézetem szerint semmi változás nem várható.

Hogy az üzlettelenségnek mi az oka? Az, hogy a gabona olcsó. A jószág is olcsó, egypár harisnyáért bizony sokszor egy tyukot is kellene adni.
— A tömegcikkek magyar gyártmányok és azokat is veszik leginkább. Általában kevés a pénze mindenkinek. A legjellemzőbb erre nézve, hogy igen sok hócipőt vesznek.
— Miért? – kérdeztük csodálkozva. 
— Azért kérem, mert a hócipőben el lehet hordani a rossz cipőt is.

Lám ez az egyetlen momentum rávilágit az egész vásárló publikum gondolkodására.

Engelmann Testvérek divatáruüzletében a kötendő kereskedelmi szerződésektől várnak változást abban az esetben, ha a szerződések lényeges vámkedvezményeket érnének el. A drágaságnak ugyanis leginkább a magas vámok az okai. Viszont az is bizonyos, hogy az állam nem köthet olyan szerződést, amelyen ne keressen. Mégis, ha meglesznek a szerződések, körülbelül 8–10 százalékos olcsóbbodást lehet várni.

Hogy már egy kis ideálisabb dolgot is halljunk, vagy lássunk, elmentünk Hegedüs Amália virágüzletébe. De csalódnunk kellett itt is, a legnagyobb szomorusággal azt kellett tapasztalni, hogy a pénztelenség megöli az emberekben az objektiv szép iránti érdeklődést. A 14 éves Vig Annuska szomoruan adta tudtunkra, hogy:
— Hát most Karácsonykor nagyon rossz üzletünk volt, pedig nem is drágák a virágok, 60–80 ezer korona egy ciklámen és 12 ezer egy olasz napsugár mellett kivirult szegfü.

Bementünk az egyik Kossuth utcai füszerkereskedésbe is azzal a reménnyel, hogy itt már csak nem fogunk panaszt hallani, hiszen ha más cikknek nincs is vevője, de az ennivalónak csak van, mert enni csak muszáj. Tévedtünk. Itt is panaszkodtak, hogy a vámok drágitják a füszert a legnagyobb mértékben és hogy a vásárlókedv fokozatosan csökken.

De nem is folytatjuk tovább, elmentünk még több üzletbe, mindenütt a pénztelenségre panaszkodtak, mindenütt a legrosszabbakat mondták az elmult évről és nem sok jót várnak a jövő esztendőtől sem a pengőtől, sem a szerződésektől.

Amit itt helyi vonatkozásban tapasztaltunk, tapasztalható ez ország és világszerte. Általános javulást csak az ugynevezett „békék” reviziója után várhatunk, de hogy ez a jövő esztendőben már megtörténnék kötve hisszük. Kitartás legyen a jelszó az uj évben. Kitartás és lassan, lassan javul, gyógyul meg politikai és gazdasági helyzetünk.

Ez a cikk eredetileg a Szentesi Kisgazda című lapban jelent meg 1925. december 30-án. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.