A volt honvéd, aki „üresen hangzó nótának” nevezte el a Kossuth-nótát

Vásárhely és Vidéke, 1901. október 13. – Nótája, melynek hangjai mellett sirva szokott vigadni a magyar, sok van ennek az ezeréves nemzetnek s dalköltészetünk a maga nemében páratlan az egész világon. Azokban a népdalokban, melyek ismeretlen forrásokból fakadnak s ott teremnek a mezőn, az erdőn, a réten, dalos lányok, napsütött arczu legények ajkán, benne van a magyar népnek minden ismertető sajátsága, szenvedélye, vágya, érzelme, melyek a lelkében élnek. Nem az örökkévalóság számára készülnek ezek a nóták, hanem a pillanatnyi hatás alatt, a pillanat érzéseinek a kifejezésére s ha egynémelyik mégis örökkön fenmarad, ha beleveszi magát kiirthatatlanul a nép lelkébe, annak nagyobb és mélyebb jelentősége van, mert az már a nemzet szenvedéseivel, küzdelmeivel, dicsőséges harczok emlékeivel van összekötve.

Ilyen nóták a Rákóczy-korszak fenmaradott kurucz-dalai és ilyen dal a Kossuth-nóta, mely nagyidők nagy emlékeit, fájó és borongós emlékeket ébreszt a lelkünkben. Nem is nóta ez már, hanem imádság, melylyel istenéhez fohászkodik a magyar s mintegy hitvallást tesz a maga nagy és olthatatlan lánggal égő hazaszeretetéről. Ahol csak a nép összejön és lelkesedik: megcsendül az a nóta, melyet Kossuth Lajos nevéről kereszteltek el s amelyben nemcsak emlékezés van, hanem benne foglaltatik az a sok elfojtott vágy, örökkön élő óhajtás is, amit az enyészet sem tud talán kiölni a nemzet szivéből.

És ezt a nótát, a magyar népnek ezt az imádságát „üresen hangzó nótának” nevezte el egy volt honvéd: Garzó Imre ur, ugyanaz a Garzó Imre, aki már egyszer tapintatlan kezekkel megtépni akarta 1848 márczius 15-ikének a babérait is, hogy koszorut fonjon a letépett levelekből április 11-ike számára. Azt irja ez a pecsovicscsá vedlett öreg honvéd, hogy polgári kötelességeinek teljesitését a vásárhelyi közönség annak a ma már üresen hangzó nótának tüntető harsogtatásával leplezi: „Ha még egyszer azt üzeni”... 

A hazafias érzéseknek mekkora elfajulása, a történelmi emlékeknek milyen kicsinylése és a kegyeletnek minő durva eltorzulása szükséges ahhoz, hogy egy ember, aki valaha maga is ottküzdött a lobogó alatt, melyet először Kossuth Lajos bontott ki, igy nyilatkozhassék arról a nótáról, mely egy nemzetet rázott fel szendergéséből, százezreknek a szivében vert viszhangot s melyet dalolva, öregek és ifjak rohantak a vérontás tengerébe, meghalni a hazáért. Milyen borzasztó elfajulására mutat a léleknek az, mikor egy ember pennát fog a kezébe s lekicsinyli, kigunyolja a nemzet imádságát és az imádkozó népet.

Szomoru jele az időnek, hogy az ilyen ember még közszerepléshez is juthat s vezérférfiunak tarthatja magát abban a városban, ahol az utolsó polgár is nagyobb nála a hazaszeretetben!...

Ez a cikk eredetileg a Vásárhely és Vidéke című lapban jelent meg 1901. október 13-án. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon A rovat további cikkei itt olvashatók.