Szegedi Uj Nemzedék, 1921. július 30. – A forrón tüző juliusi nap sugarai vakitón cikáznak a Széchenyi-tér bérház előtti részén. A hepehupás aszfalt olyan, mint valami langyos kazán. Az aszfaltba becövekezett platánfák zöldje itt nem az igazi zöld. Nem, ezeket a fákat mintha átfestették volna valami halavánzöld tinkturával, ugymint a „széksakál” székeit, valami rossz olajfestékkel, amely ha megszárad, összefut görcsökbe és „vimmer”-lis lesz.

A Széchenyi-tér e részén eltünt a forrón lüktető élet. Itt minden és mindenki áll; vagy ahogy tetszik – ül. Hallgat, bámészkodik, füstöl és köpköd. Nem kérem, itt nyoma sincs az embercsorda tömeghangulatának, csodálatos zugásának és nyugtalankodásának.

A talmi élet e szerencsés vagy szerencsétlen halandóit hat ökör sem mozditja el helyéről, olyan görcsösen ragaszkodik ahhoz a helyhez, ahol áll vagy éppen ül, számolja a körülötte folyton szaporodó köpetek számát.

Tehát dolgozik és egyben értékelni is tudja munkáját. Azzal természetesen nem törődik, hogy a magas társadalom milyen véleménnyel van munkája értéke felől. Neki az is eredmény, ha látja, hogy nem háborgatják. Örül a szive, látja, hogy a locsolókocsi messze elkerüli őket s hogy az óradijas utcaseprő csak a tulsó határban seper. A locsolás helyett köpködnek „ők”, a seprést pedig a jó Isten forgószele is elvégzi, sokkal gyorsabban és alaposabban.

Nyári reggeleken 7–8 óra tájban olyan sürün lepi el a Korzó e részét a köpködő had, mint az erős vastag cigarettafüst a kávéházak ódon zugait.

A szegedi élet e tipikus alakjai mellett észrevétlenül halad el a benszülött szegedi ember. Nem hallgatta még ki senki ezeknek szégyenlősen cinikus beszélgetéseit és nem fotografálta le senki a köpködők tekintetét, amely egymásnak cikáz, nyersen, nem szépen, de olyan erővel, olyan igazán, hogy az ember megdöbben nézésük láttára. Első láttásra ruttak, később mosolyt váltanak ki, majd csakhamar közönyössé válnak.

Eleinte kisebb pipafüstbe burkolt csoportok keletkeznek. Szétterpesztett ikrás lábakkal állnak és különösen aprólékos gonddal, ferdére csuszott szájjal köpködnek. Utánozhatatlanul és egyben bizonyos eleganciával.

A köpködő szinfolt közepén egy kemény feketekalapos ember beszél. Kiálló ádámcsutkája hamiskásan gurgulyázik. Festett kötőjének két vége csomókban hull alá. A ködmön békebeli áráról beszél, midőn még a falujában az Icig zsidó 8 pöngőjért ezüst pitykével mérte.

A hallgatók homlokán erek dagadnak a boldog visszaemlékezéstől, fülük idegesen rángatózik. Vigyáznak nagyon, hogy egy egy röpke szót se veszitsenek el. Nagyon értelmesen beszél ez a mokány kismagyar. Egy mozdulata sem nagyképü, sem mondata stilus bárdokkal előre lesimogatott. Hát még ha…! Főuri gesztussal csinálja. Hirtelen elhallgat és okos szemét rám tereli. Megmondom neki, hogy miféle szerzet vagyok. Nem szives. Kicsit ravasz és inkább bizalmatlan.

— Hát csak tessék nézgelődni – böki kivégre. – Szabad!

Beszélgetünk. Elmondja, hogy 39 éves, kubikos, munkanélkül. Megtudtam a harag okát. Leköpte a szomszédja. Természetesen, csak véletlenségről van szó.

— Hát miből él? – kérdem. – Semmiből – volt a kényszerü válasz. Itt vagyunk mindennap, hátha akad munka. Megirhati, hogyha munka kell a városban, hát csak ide gyüjjenek. Nehéz a szegény ember sorsa, – mondja a mokány kis magyar.

Hirtelenül rápillantok. Szeme izzó haragtól ég. Kire haragszik? Ki vétett neki? Egy duvad néz ki mélyüregü szemén. Ellensége vagyok? Nem gondolnám.

— Véletlen volt az, bátyám uram, – igyekszem megnyugtatni. A feltüzelt kis mokány, árgus szemekkel körülnéz, majd megszólal vésztjósló hangon:
— No ha én köpök, akkor…

De akkurátusan megmondta, – állapitom meg magamban.

A korzó ezüsttel futtatott korlátain álmos verebek módjára ülnek a kasztbeli emberek. Megértik egymást. Itt nem tünnik el soha az aranyóra vagy a télikabát, hogy ezüst kanálról ne is beszéljek. Félszemmel az egyik munkáskülsejü egyént nézem. Alacsony homlokán négysoros ránc huzódik nyulagya felett, koponyacsontja szélesen kidomborodik. Vizsla tekintetem alatt szétpislog és – és – Egész viztócsa van már előtte. A többiek szomoruan és bambán ülnek mellette, ugyanazt csinálják. Engem azonban egy futó pillantásra sem érdemesitenek.

A bérház épülete felöl egy sánta ember biceg felém. Egyik szeme kisebb mint a másik és bizalmasan pislant, az én kevélyen füstölgő „magyarkámra.” Éjjeli portás Alsóvároson, de nem tud megélni diszes mesterségéből.

— Mennyit keres naponta?
— Száz-száznegyven koronát, – felelte.

Elképedve gondoltam sovány havi 1000 koronámra s elhatároztam, hogy még holnap fizetésemelésért megyek dirimhez, különben kénytelen leszek elmenni éjjeli portásnak Alsóvárosra. Most ujságot akar árulni a sánta atyafi s vihogva ugrik az elszivott cigarettavégért.

Szinehagyott ruhában munkásasszony tart acsoport felé. Rikitószinü sárga kincstári bakkancsban csolnakázik. Alig birja emelni lábát. Szerencséje, hogy nem megy a piac felé, elfognák, mint a libát.

Beesett arcu siheder áll és behatóan figyeli szemlélődéseimet. Detektivet sejt bennem. Kalapja nincs, de rendezetlen haja kövér tincsekben hull homlokára. Később felvilágositást kapok felőle.

— Mindennap felkeres bennünket – mondják. – Szeret hallgatózni.
Ahá, – gondolom magamban, – tehát tanonc, köpködő papuc. Elszomorodom. Ó, hát még azt is tanulni kell?

Odébb kiérdemesült hordár, lapos tiszti sapkából. Szeme tompafényü és álmos. Ő is köpködött. A nyomoruság megtestesült alvajárója.

Majd mind többen és többen szaporodnak a placcon, öreg verklis is téved errefelé a csendes utcákba. Majd beszédbe elegyedik az egyik zsirszagu, szöges csizmáju atyafival. Később ütött-kopott kisverklijét ismerőse gondjaira bizza. És leül a rácsozat mellé. Körülötte köpetek fehérlenek. De nem hederit az öreg verklis semmire és lassan elszundikál. Gyürött kalapját mélyen a szemébe huzza és körülötte forog a keserves világ, változnak az emberek, csak verklit őrző komája tart ki rendületlenül mellette. A „köpködő” lassan-lassan elnéptelenedik. A déli korzó kék egén fodros bárányfelhők legelnek és szelid angyalfelhők vigyáznak az öreg köpködő verklis békés álmára.

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Uj Nemzedék című lapban jelent meg 1921. július 30-án. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.