Szegedi Napló, 1911. július 25. – Mikor ezt a cikket irom, a gyulai esküdtszék még nem találta meg az igazságot az urak és parasztok pörében. S attól tartok, nem is találja meg, akármeddig keresi. Vagy is hogy inkább annál nehezebben találja meg, mentül tovább keresi. Az ilyen nagy pörökben én mindig piócának tartom az igazságot. Az ember elsétál a semlyék csendes vize mellett s látja szürenkezni a fenekén a piócát. Napvilágra akarja hozni a botjával, fölkavarodik a viz, nem látni benne semmit s a piócát elviszi az ördög. Mentül tovább kavarom a vizet; annál jobban elviszi.

A csabai pörben annyi tanut hallgattak ki, hogy az ember össze se tudja őket olvasni az ujságokból. S ahány tanu, annyifélekép vallott. Sőt egygyel többfélekép, mert volt olyan tanu, aki egymaga is kétfélekép vallott az Achim nevezetes botjáról.

Mi ennek a magyarázata? Némelyik pesti ujság szerint a csabai ember nem tud igazat mondani. A sorok közül azonban azt kell kiérteni, hogy a csabai ember itt nem csak csabait jelent, mint ahogy nem mindig Alpárról való az, amit alpárinak mondunk. Csaba itt egyszerűen a vidéket jelenti. Part pro toto, ahogy az ugynevezett általános müveltségü emberek mondani szokták.

Hát ez megint olyan pesti bölcsesség, amit nem kell komolyan venni. Talán aki mondja se veszi komolyan, csak a szó több vele. Olyan, mintha a csabai ember azt mondaná, hogy minden pesti ujságiró csirkefogó, mert Csabán kettőt is zsaroláson értek.

Ha egyáltalán szabad általánositani, akkor a tanuvallomásokat máskép kell általánositani. Ugy, hogy a vidéki tanuvallomások éppen olyan keveset érnek, mint a pestiek. Nem azért, mert az emberek nem jóhiszemüek, hanem azért, mert nem jó szemüek és nem jó fülüek. S ha jól szolgál a szemük, fülük, nem bizonyos, hogy megbizhatóan dolgozik-e az a központ, ahová az idegvezetékek összefutnak.

Ha jól emlékszem, francia pszichológus volt az első, aki gyanuba vette a szemtanukat. Nem a jóhiszemüségüket, hanem a megbizhatóságukat. Binet volt a neve, ha igaz.

Ezt különben a jogász urak jobban tudják. Én csak a hires berlini büntető jogásznak, Liszt Ferencnek az esetére emlékszem. Más is emlékezhet, mert néhány éve minden lap megirta. A zseniális kriminalista valamelyik egyetemi előadásán összekapott egyik hallgatójával. A tanár tettlegességgel fenyegetődzött, a deák revolvert rántott elő s bizonyosan lelövi a tanárt, ha az ijedtségtől megkövült kollégái az utolsó percben le nem fogják.

A szemtanuk közül a tanukihallgatások során némelyik arra is megesküdött, hogy a deák csakugyan elsütötte a fegyvert. Mások csak arra emlékeztek, hogy rászögezte a tanárra: A civódás okát és lefolyását is különbözőképen adták elő, így azután a merénylő deákot föl kellett menteni. Annál inkább, mert nem is revolvert fogott a tanárra, csak a ceruzáját. Azt is csak azért, mert a tanár igy parancsolta meg neki előre.

Betanult komédia volt az egész skandalum. Az elmés professzor igy akarta tanitványai előtt bebizonyitani a tanuvallomások értéktelenségét. Amit a tudomány kisérletekkel és statisztikai táblázatokkal igazol, azt a magunk formáju laikus is lépten-nyomon tapasztalhatja akár maga magán is. Nem kell hozzá a Wundt Vilmos bölcsessége.

Van nekem egy kicsi könyvem, ha kinyitom, hull a könnyem. Ezt pedig nem azért irom igy, mintha danolhatnékom volna. Abba a kis noteszba vannak belejegyezve a családi évfordulók, a feleségem bérmálása napjától kezdve a kis leányom ötödik fogának a kihullásáig. S azt énnekem mind gyöngéd szivvel és alkalmi ajándékokkal kell megünnepelnem.

Ez a becses kis könyv a minap elveszett. Este jöttem rá s visszaemlékeztem, hogy a hivatalban felejtettem az iróasztalomon. Ott azonban nem találtam másnap. Vallatóra vettem a szolgáinkat, nem látták-e azt a kis piros noteszt?

— Nem láttuk.
— Akkora, mint egy kártya, hosszában nyilik, aranymetszésü a széle.
Az egyik szolgánk gondolkozóba esett.
— Azt láttam – azt mondja. – Tegnap délután az emeleten tetszett belejegyezni valamit.
Erre a másik emberem is addig törte a fejét, mig eszébe jutott, hogy a piros notesz tegnap este a kezembe volt, mikor kieresztett a kapun.

Mire hazaértem, meglett a piros notesz. Olyan ruhámnak a zsebében volt, amelyiket egy héttel azelőtt küldtem el vasaltatni a szabóhoz. Éppen akkor hozták haza.
— Ezt meg benne tetszett felejteni – adta elő az inas. S két ember is esküt tett volna rá, hogy azelőtt való nap a kezemben látta a piros noteszt. Amelyik – most derült ki – nem is piros, hanem lila. Soha az életben nem volt piros noteszem.

S ilyen tanuvallomások alapján keresik az igazságot és irják a történelmet.

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Napló című lapban jelent meg 1911. július 25-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.