Szegedi Napló, 1911. július 23. – Nagy dologban fő a feje néhány nap óta Szakáll József alkapitánynak, a bünügyi osztály vezetőjének. Nyomoz, kutat egy valaki után, akiről csak annyit tudnak, hogy valami vándor piktor volt s hogy annak olyan szakálla volt éppen, mint a képeken van Krisztusnak.

Tulajdonképpen egy családi dráma tisztázásához kell a szakállas piktor. Ő tudna ugyanis világosságot deriteni abban a homályos ügyben, amelyben se törvény, se ember nem tud igazságot tenni. A per ugyan megindult, már tudniillik az a válópör, melyet egyik tekintélyes iparos inditott a felesége ellen – de a piktor nélkül nem jut soha befejezéshez.

A szomoru befejezéshez közeledő regény kint szövődött még tavaly nyáron a szatymazi homokon. Harmatos, szép reggeleken, olyan gyönyörüen szólt ott a rigó, hogy még az öregedő szivekben is fölébredt minden ifjukori bohóság! És hát mi tagadás – biz a kackiás, bogárszemü iparosné fiatal, forró szivét is megdobogtatta. Ott van az ő szőlejük is a szatymazi homokon s a szép asszony egész nyáron kint lakott a szőlőben. Szó ami szó, bizony nagyon jól érezte magát a hüvös árnyéku fák alatt. De hogy mégis jobban teljen az idő, a tikkasztó délutánokon horgolást vett a kezébe s kitelepedett az árokparti akácfák alá, ugy kellett biz az urának előszólitani, mikor már a hold ezüst tányérja is az égen ragyogott. Szállt, ringott a szó a csöndes táj fölött:

— Boriskám, hallod-e, gyere már elő!
A menyecske olyankor ölébe eresztette a kezét, sóhajtott egyet s nézte, bámulta a messze kiterjedő csillagos eget. De aztán összerezzent, mert ujra hangot hallott:
— Hej, Boriska, merre vagy? Hallod-e, lelkem, én hivlak!
Az asszony fölállt s ugy adta meg a választ:
— Itt vagyok az öreg diófánál. Erre gyere.
Egy-két pillanat mulva odaért a férj s korholni kezdte az asszonykát:
— Ejnye, fiam, minek csinálsz ilyet? Tüvé tettük érted már az egész tanyát s tessék, te itt vagy a diófa alatt. Ezt nem szeretem, fiam, igazán nem szeretem.
Az asszony szerelmesen belekarolta az urába s megindult vele a tanya felé:
— Ugyan ne haragudj, kérlek, hiszen tudod, menynyire szeretem a természetet.

S másnap délután megint csak ott volt a diófánál, az akácfák alatt. Horgolt, ábrándozott s vágyó szemekkel nézett a kanyarodó kocsiutra. Egyszer csak porfelhő támadt a messzeségben, mire az asszony boldogan suttogta:

— Ő jön! Látom a lova patkóját, mikor a napsugárban megcsillan!

Ő jött ilyenkor csakugyan. Az a piros arcu, daliás huszár kapitány, aki addig kacsintgatott le a lóhátáról az akácfák alatt üldögélő asszonyra, hogy egy szép napon mindkettőjük szivében tüzet fogott a szerelem. Az akácfák pedig nagyon jók voltak, csak susogtak, bólongattak, de nem árulták el a boldog idillt senkinek. Az öreg diófa sürüjében vigabban fütyürészett ugyan a rigó, de ki ad arra, amit egy bolondos rigó összefütyürész! Bizony senki, még a férj sem adott rá!

Csak akkor ugrott nagyott örömében, mikor a télen egy kerek képü, kék szemü fiucskával ajándékozta meg a házát a gólya, össze-vissza csókolta a feleségét s örömmel kiáltozta:

— Pali nevet adunk a csöppségnek! Ugye, szivem te se bánod?
— Én pedig ugy gondoltam, hogy inkább Árpádnak kereszteljük. Szebb az a név.

A férj azonban nem engedett a kimondott szóból s bizony Pali lett a gyerek, nem pedig Árpád. A mult hetekben aztán nagy dolog történt. Valami uton-módon napfényre jutott a szatymazi titok s a kijátszott férj máris meginditotta a válópört. A gyerekről pedig imigyen rendelkezett:

— Pali nálam marad, őt nem viszed el!
— De igenis elviszem!
— De nem viszed el, ha én mondom.
— De hát elviszem, tudod. Mert az nem a te fiad. Nincs hozzá semmi jussod.

Most tehát Szakáll Józsefnek azért kell a piktort előteremteni, akár a föld alól is. A férj ugyanis neszét vette, hogy akkortájban egy nagy szakállas piktor kóborolt a tanyák közt s különösen az ő szőleje körül sokat pepecselt a vásznán. Ha törik, ha szakad, keritse elő tehát a rendőrség a piktort. Hiszen az is lehetséges, hogy a kis Pali gyerek legjobban a piktorra üt.

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Napló című lapban jelent meg 1911. július 23-án. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.