Postagalambnak használt szalvétás legény és komoly ígéretek a bálban

Szeged és Vidéke, 1904. március 10. – Az idei farsang alatt történt a Tisza-szálló nagytermében egy bál alkalmával. Az ifju párok mosolygós arczczal siklottak végig a sikos parketten és több fiatalember már annyira volt, hogy ilyen, nem éppen szokatlan kijelentést kockáztatott meg:

— Tyu haj, sohse halunk meg!

Egy ugynevezett aranyifju mint a futtatásra váró szilaj ló állott meg a terem ajtajában. Egyszerre szomorura vált az arcza, mert a fitosorru kisnőcske, akit minden komolyabb szándék nélkül rendszerint mulattatni szokott, már le volt foglalva. Egy fiatal urfi, valami bajusztalan siheder karján sétált. Hosszu idő mulva találkozott a tekintetük és a leány beszédes szemével szinte mondta:

— Na, hát most nem fog mulattatni?

Kisvártatva a lemaradt bálazó merészet gondolt és odaszólt a pinczérnek:

— Látja azt a fiatal párt, ott ni? A fiunak egy kicsit hosszu az orra.
— Igenis, kém’ássan.
— Hát odamegy és megmondja annak a fiatal urnak, hogy valaki hivatja odalent.

A pinczér annak rendje és módja szerint átaladta az üzenetet és a tánczos ezerszer kérve bocsánatot, kilejtett, hogy találkozzék azzal, aki minden áron beszélni kivánt vele. Persze senkit se talált ott.

Igy hát dühösen tért vissza s a legnagyobb boszuságára már másnak – a cselvető ifjunak – a karján találta előbbi tánczosát. Magához szólitotta a pinczért.

— Mondja, ki hivatott engem az előbb.

A szalvétás legény megmutatta. A fiu akkor kezdte érteni, hogy szörnyen fölültették.

— No várj, te svihák, – mondta és az ajkát harapdálta dühében. Ujra magához intette a pinezért.
— Mondja meg annak a fiatal urnak, hogy valaki hivatja.

A pinczér ismét átadta az üzenetet és a fiu kiment. A kis siheder ezzel fogadta:

— Mondja kérem, komoly szándékai vannak önnek azzal a leánynyal?
— Miért kérdi?
— Mert én komoly igéretet tettem neki.
— Ön? – szólt emez mosolyogva és erősen kezdte mustrálni a riválisát.
— Igen én – felelte az kemény hangon és miként az a franczia szindarabokban szokás, előkelő kézmozdulattal megigazitotta a nyakkendőjét.
— Ugy? Akkor jó, mert én nem tettem komoly igéretet – mondta a csellel dolgozó fiu, aki kapta a kabátját és ugy eltünt, mintha ott se lett volna, mert még azt találják kisütni, hogy komoly igéretet tett a leánynak. Pedig ez neki esze ágában sincs. A másik pedig boldogan libbent be és – mint a mükedvelő báli tudósitók irják – „egész hajnalhasadásig rózsás hangulat között“ mulattatta a tánczosnőjét.

Tegnap aztán megszólitja a fiut a leány öreg papája:

— Hallja, nekem azt mondta X., hogy maga komoly igéretet tett a leányomnak.
— Én? De mikor?
— Tudja a bálon. A Tiszában.

Akkor a homlokára üt a fiu.

— Hja, persze, komoly igéretet tettem a kisasszonynak, hogy egész éjszaka vele fogok tánczolni. És ezt be is váltottam – mondta és hirtelen eltünt. 

Ez a cikk eredetileg a Szeged és Vidéke című lapban jelent meg 1904. március 10-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon A rovat további cikkei itt olvashatók.