Délmagyarország, 1925. szeptember 5. – Az általános színházi teljes pangás a legkétségbeejtőbb válaszut elé állította a szinészeket, akik a szinházak leépítésével kapcsolatban kenyér és állás nélkül maradtak. Az őszi évad megkezdése előtt már látnivaló volt, hogy a szinészek óriási tömegei kerültek ki az uccára, akik sem más közéleti pályán nem tudnak elhelyezkedni, sem pedig kilátásaik nincsenek arra, hogy a közeljövőben helyzetük megváltozzék és közszinháznál, vagy vándorszintársulatnál elhelyezkedhessenek.

Az így állás nélkül maradt vidéki, de legfőképen fővárosi szinészek a pénzkereset egy igen ötletes módját tervelték ki, amely máról holnapra részben biztosítja megélhetésüket. A szeged-budapesti vasutvonalon már Nagykőrösön megjelennek a vonaton a szinészek, akik kocsiról kocsira menve énekelnek és tányéroznak. A hangversenyező szinészek között több régi neves szinészt is felismertek az utasok, akik megalázó helyzetükben ezer koronákért árulják müvészetüket, hogy a megélhetés mindennapi kenyér darabjait megszerezzék. A szomorú fillérek természetesen csak a máról holnapra való élés gondjait hessegetik el, ellenben végtelen tragikus képét nyujtják annak a jövőnek, amely az állás nélkül maradt színészekre vár.

Ez a cikk eredetileg a Délmagyarország című lapban jelent meg 1925. szeptember 5-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból szemezgetve mutatjuk be, mik foglalkoztatták a régi szegedieket harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.