Szeged, svéd szemmel

Már gyerekkoromban sokat hallottam Magyarországról egy kedves idős hölgytől, aki a második világháború után jött Svédországba. Ezért amikor gimis barátnőm, Eva, aki cserediák volt Szegeden, megkérdezte, hogy elmegyek-e vele Magyarországra, nem volt kérdés, hogy igent mondjak. Mielőtt elindultunk, már tanultam egy kicsit magyarul ettől a magyar hölgytől, de arra nem számítottam, hogy már az első pillanatban úgy fogom érezni magam, mintha hazaértem volna.

Gyorsan elteltek a hetek: sétáltunk Szeged utcáin, megcsodáltuk a Reök-palota homlokzatát (még ma is ezt tartom Magyarország legszebb házának), kenuztunk a Tiszán. Napközben élveztük a szegedi napsütést, éjszaka pedig lenyűgözve néztük a nyitott ablakon át, ahogy a villámok darabokra tépték szét az eget. A magyar nyelvtudásom csak annyira volt elég, hogy nagyjából megértsem, hogy miről beszélnek az emberek. Csak igennel és nemmel tudtam válaszolni, de mindenhol elképesztő kedvesség fogadott. Beleszerettem a magyarokba, és amikor eljött a hazautazás napja, kétségbeesetten sírtam.

Tizenkilenc év telt el, mire 2013-ban végre újra visszatérhettem, de akkor már a férjemmel és három fiunkkal együtt jöttem. Büszkén mutattam meg nekik a kék virágokat a Reök-palota homlokzatán, a végtelennek tűnő, napraforgókkal teli dél-alföldi mezőket és a széles Tiszát. Megtapasztalták ők is Szeged nyugalmát a forró nyári napokon, meg a bársonyos éjszakákat, amikor újra felpezseg a város. És hogy miközben sétálunk haza, a Dóm téren a Szabadtéri Játékok zenéjét is hallhatjuk. Talán ekkor tudatosult bennem igazán először az, hogy tényleg szükségem van erre a nyelvre, erre a városra, és ezekre az emberekre ahhoz, hogy igazán jól érezzem magam.

Azóta egyre gyakrabban térek vissza, részben a régi barátaim, részben a szegedi magyar tanárnőm miatt. Az ő tanítása nélkül persze ez a cikk sem születhetett volna meg!

Nálunk, Svédországban ritkán állunk szóba idegenekkel, de itt szinte bárhol érdekes beszélgetések alakulnak ki az emberekkel. Gyakran gondolok vissza arra a pillanatra, amikor az egyik sétám közben gyönyörködtem az Új zsinagóga impozáns épületében, és egy idős hölgy megszólított. Amikor megtudta, hogy svéd vagyok, rögtön mesélt a testvéréről, aki fiatalon menekült Svédországba. Elmondta, hogy milyen nehéz volt az anyjának feldolgoznia, hogy a fia olyan messzire került. Csak egy pillanatig voltunk egymás világának részei, mielőtt elbúcsúztunk, de ez a rövid beszélgetés maradandó emlék maradt.

Amikor Szegedre gondolok, ezek a látszólag jelentéktelen hétköznapi pillanatok jutnak eszembe, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy azzá váljak, aki vagyok – mert egy dolog biztos: teljesen máshogy alakult volna az életem, ha húszévesen nem jövök ide.

Susannah Elers