Öt percre van az összehányt kocsmától a tulipánkert és a hegy, és ezt én nagyon szeretem

„Norvégiába néhanapján visszavágyom egy kicsit, de Szeged sokkal jobban hiányzik” – mondja Turi Zoltán, aki 2015-ben költözött el Szegedről, de három és fél év után Norvégiát is ott hagyta, azóta Hollandiában él.

Sokan költöznek el a városból, többek között ennek is köszönhető az utóbbi évtizedekben bekövetkezett jelentős népességfogyás Szegeden, amellyel cikksorozatunk első részében részletesebben foglalkoztunk. A másodikban bemutattunk négy szegedit, akik maradtak a városban, most pedig olyanokkal beszélgettünk, akik elmentek, elsősorban Budapestre.

„A '90-es évek közepétől, amikor már elkezdett nyiladozni az értelmem, akkor csilivili nagyvárosként gondoltam Szegedre. Igazából falun laktunk, Deszken, de gyakorlatilag a mindennapi életünk ide kötött, nemcsak engem, az egész családot” – mesél gyerekkoráról Zoltán, aki vágyott arra, hogy az agglomerációból beköltözzenek a belvárosba. „Mégiscsak nagy könnyebbséget jelentett volna a mindennapokban is, meg jó lett volna még inkább a város forgatagában lenni.”

Voltak szebb pillanatok, voltak csúnyábbak, „de alapvetően a város mindig egy különleges helyet foglalt el a szívemben”. Hogy aztán mégis elment, annak több oka is volt. „Amikor a Fidesz hatalomra került 2010-ben, utána nem sokkal elkezdtek hozzányúlkálni az oktatáshoz, és jött ez a röghöz kötési törvény, hogy Magyarországon kell ledolgozzál éveket azután, hogy elvégezted a tanulmányaidat. Ezt nem lettem volna hajlandó aláírni, többek között ez is volt az oka annak, hogy végül nem mentem egyetemre.” Szerinte már akkor is rossz volt az oktatás helyzete, bár nem annyira, mint most, de „látszottak a jelei, hogy elkezdenek lecsúszni a dolgok”.

Megvan a hangulata, amikor reggel kortyolgatod a kávédat, és belátod az egész fjordot

Szegeden gépészeti érettségit szerzett, majd a fogpótlás számítógépes tervezésével foglalkozott. Bár itthon is el tudott volna helyezkedni ezzel a tudással, úgy látta, külföldön több esélye van a boldogulásra. „2014–15 tájékán 180–200 ezer forintos fizetésekről beszélgettünk, ami alapvetően jónak számított magyar viszonylatban, de ez még mindig nem volt elég arra, hogy az ember bármiféle jövőt építsen magának. Hogyha bármit akarok kezdeni magammal, meg bármit el akarok érni az életben, akkor muszáj külföldre mennem.” Hogy miért pont Norvégia mellett döntött, az a gyakorlati szempontok helyett inkább egyfajta „gyerekkori hülyeséggel, vagy álommal” magyarázható. „Valahogy mindig is szerelmes voltam abba a tájba. Amit láttam róla az interneten, az egyszerűen gyönyörű. És tényleg olyan is; amikor az ember kimegy, körbenéz, az festői.”

Bár a nyelvtudásában az elején nem volt teljesen biztos, végül jól megtanult angolul, németül és norvégul is. Sikerült megtalálnia a helyét az országban, az eredeti szakmájához hasonló munkakörben, CNC-marógépeken dolgozott. „Ezeket a számítógéppel vezérelt gyártógépeket én programoztam, és aztán ebből tudtam később előre lépni gyártáselőkészítésre, amiben benne van az anyagigény-számítás, a megrendelővel való kapcsolattartás, a műszakirajz-készítés is.”

Zoltán Norvégia északi részén, Trondheimben lakott, a Szegedhez hasonló méretű város 80 kilométerrel a sarkkör alatt helyezkedik el, az éghajlati körülményekkel tehát meg kellett barátkoznia. „Nyáron rohadt hosszúak a nappalok, sőt vannak hetek, amikor egyáltalán le sem megy a nap. Viszont cserébe vannak hetek télen, amikor meg fel sem jön. Én nyáridőben költöztem, május tájékán. Az első három hónapban a biológiai órám az gatya. Szinte nem aludtam semmit abban az időszakban, mert olyan vagyok, mint egy papagáj, ha sötét van, alszom, ha nincs, akkor nem” – meséli.

Viszont Magyarországon elképzelhetetlen élményeket is adott az északi táj. „Kint ültem az erkélyen és hajnal háromkor olyan világos volt, hogy mindenféle segédfény nélkül olvastam egy könyvet. Meg ilyenek, hogy eső után éjfélkor szivárványt látsz az égen, az valami eszméletlen. Annak is megvan a hangulata, amikor minden reggel kiülsz az erkélyre, kortyolgatod a kávédat, és belátod az egész fjordot.”

A norvég táj szépségét három és fél évig élvezhette ottani szerelme társaságában. „Röviddel azután jöttünk össze, hogy kiköltöztem. Úgy gondoltam, ez a lány egy horgony lesz nekem, hogy sok minden mellett ő is ott fog tartani. Aztán sajnos ez a kapcsolat nem jött össze” – így már semmi sem bírta maradásra a férfit. Hideg is volt, az időjárás is szélsőséges, sőt kezdett belecsúszni „valamiféle kezdődő alkoholizmusba”, ami „egy elég drága hobbi Norvégiában”.

Mindezt megelégelve eldöntötte, hogy továbbáll. De nem költözött vissza Magyarországra, Hollandiát nézte ki magának, azon belül is Utrechtet és vonzáskörzetét, ahol egy darabig hasonló munkakörökben dolgozott, majd fél éve foglalkozást váltott. „Rájöttem, hogy nem akarom egy poros gyárcsarnokban leélni az életemet, nem látva a napfényt.” Így hát elvégzett egy féléves online tanfolyamot, és most már data scientistként dolgozik. „Próbálom követni a világ fejleményeit,  a technológiai újításokat. Most a mesterséges intelligencia betörésével nagyon sok szakma veszélybe is került, többek közt az enyém is. Szerettem volna egy kicsit jövőállóvá tenni magamat.”

Abban a szituációban találta magát, hogy röviddel kiköltözése után belebotlott egy hölgybe, „aki egyfajta horgonyként funkcionál az életemben. Úgyhogy igen, a kedvesem holland származású.” A lánnyal Tinderen ismerkedett meg, és még az elején le kellett rombolni pár sztereotípiát, mert „ő azt gondolta a külföldiekről, hogy idejönnek, dolgoztak egy pár hónapot vagy egy pár évet, aztán elhúznak. Hogy mi nem akarunk gyökeret ereszteni, mi csak a pénzért vagyunk kint, és igazából nem is érdemes velünk foglalkozni. Nyilván vannak ilyenek is, de nem ez a jellemző.” 

Egy idő után, hogy elkezdtek randizni, felmerült, hogy a lány ellátogatna hozzá. „Akkor én még egy ilyen »munkásszállón« laktam. Gyakorlatilag egy családi ház, amit egy munkaerőközvetítő bérelt ki, csak magyarokkal voltam. Amikor eljött oda hozzánk, szólt az édesanyjának, aki teljesen le volt döbbenve, hogy te mégis mit csinálsz? Lányom, meg akarod magad öletni? Meg hogyha nem érzed magad biztonságban, akkor telefonálj, és azonnal megyünk érted. Bennük volt a félsz, hogy jaj, hát ezek a külföldiek milyenek.”

Zoltán úgy látja, a hollandok nagyon „szegregáltak”, nem igazán barátkoznak a külföldiekkel. „Ezt látom minden kint élő magyar ismerősömön, van, aki kint él tizenpár éve, jól beszéli a nyelvet, és mégsincsenek holland barátai egyáltalán.” Ő viszont a barátnője által „bevezetést nyert a holland társadalomba”, de a szegedi kapcsolatait sem engedte el.

„Rengeteg barátom van itt a mai napig, különféle okokból nem jött össze nekik, vagy nem is akartak elmenni” – mondja, és hiába csalogatta őket, szerinte nekik még több szegedi gyökerük lehetett, vagy nem voltak elég bátrak lépni, de végül kölcsönösen elfogadták egymás döntését. „Amikor lehetőségünk van találkozni, akkor megteszünk mindent annak érdekében, hogy minél több időt tudjunk együtt tölteni.” A hazalátogatások során szembesülnie kellett azzal, hogy szinte az összes hely, amit szeretett, bezárt. „A Borpatikából szabadulószoba lett, a Rigó Sörözőből valami kifőzde”, bár régi kedvencei közül a Rock Klub még ma is működik, el is dönti, hogy benéz, amíg Magyarországon tartózkodik.

Mégha esetében a sztereotípia nem is állja meg teljesen a helyét, tényleg tervezgeti a hazaköltözést. „Feltett szándékom, hogy 5–8 éven belül elmenjek úgymond nyugdíjba. Amennyi pénzt lehet, azt megtakarítom, befektetek, és ha jól számolom, akkor körülbelül ennyi időn belül a megtakarításaim fognak annyit hozni, hogy gyakorlatilag egy biztos megélhetésem legyen itt. És a nyugdíjba menetelt se úgy tessék érteni, hogy felteszem a lábam és nem csinálok semmit, hanem akkor már megengedhetem azt, hogy azzal foglalkozzak, amivel csak akarok. Még az is lehet, hogy visszatérek az eredeti szakmámba, veszek otthonra egy CNC marót, és elkezdek maszekolni.”

Az ötletet a barátnőjének is felvetette, akit el is hozott Szegedre. A lány ledöbbent az utak rossz minőségén, Zoltán szerint Hollandiában „a legutolsó tanyasi út is tükörsima, itt meg minden girbe-gurba, kátyús, és boltozgatott”. Ennek ellenére a barátnője sokkal hangulatosabbnak találta Szegedet Utrechtnél, viszont az állását nem szívesen hagyná ott, a nagy presztízsű utrechti egyetemen tanít az állatorvosi karon. De „ahogy mondani szokták, azon a hídon majd akkor kelünk át, amikor odaértünk”, mondja Zoltán a tervekről.

Bakker, Szeged milyen jó!

„Ha Szegedről megnézek egy fényképet, készült az bármikor elmúlt 100 évben, akkor nagy valószínűséggel megmondom, hogy melyik épület van rajta. És arról az épületről, vagy arról az utcarészletről van valami emlékem, mert ott jártam, volt ott valami” – ezt már Tóth-Szenesi Attila, a 444.hu szegedi származású szerkesztője mondja.

„Pesten ez nincs meg. Ha Pesten mutatnak egy házat az elmúlt 100 évből, sokkal kisebb eséllyel fogom fölismerni.” Pedig már 29 éves kora óta, huszonöt éve a fővárosban él, de a mai napig imádja Szegedet. „Nekem ez az otthonos, mert ismertem minden szegletét, szinte a szó szoros értelmében. Az mondjuk zavarba ejtő, hogy ma már nincs így”, mondja az újságíró, akinek Turi Zoltánhoz hasonlóan rá kellett döbbennie, fiatalkorának kedvenc helyei már rég bezártak. Példának említi a vasútállomás melletti Sárkányt, ami egy lepusztult, de „nagyon érdekes, emblematikus hely volt, és ilyen különös alakok jártak oda”, meg a Bárkát, amelynek már az épülete sincs meg a Novotel szálló mellett.

„Anyám is Szegeden született, mint én, de ő nem annyira szerette” – mondja Tóth-Szenesi. Szerinte a történelem miatt egy csomó dolog rárakódott a városra. „Szegények voltak, miután nagypapámat '56-ban elvitték, és csak Pesten dolgozhatott, amikor kiszabadult.” Ő már a „konszolidált időszakban”, 1970-ben született, és számára inkább a jó dolgok maradtak meg a városból. „A mai napig úgy jövök Szegedre haza, hogy kicsit elkámpicsorodok mindig, hogy azért ez egy tök jól élhető város.” Nem is volt terve, hogy elmenjen Budapestre, Szegeden tervezte az életet.

A nagyvárosi közlekedés viszont mindig is nagyon érdekelte. „Apám villamosmérnök volt. A Pulz utcában laktunk, és én gyerekkoromban néztem az ott lévő halott sínt, de a villamosra már nem emlékszem.” Nem is emlékezhetett, az ott futó 8-as villamos 1951-ben megszűnt, erről ebben a cikkben írtunk.

„Nagypapámmal jöttünk, mentünk, képbe kerültem, hogy a buszok hogy járnak, meg voltak buszvezető barátaim, és beültem a fülkébe”. De az igazi „közlekedési paradicsom” Budapest volt, szerzett is magának budapesti térképet meg menetrendet, amin rajta voltak a villamosok, buszok, trolik. „Aztán amikor már a foci is érdekelt, jártunk föl meccsekre barátommal.”

Még sokáig Szegeden maradt, egyetemre járt, dolgozott a Délmagyarországnál, és bár akkor „még nem volt annyira bizonytalan a sajtó helyzete”, az fogalmazódott meg benne, hogyha mégis valami gond lenne a munkahelyével, akkor városon belül sehova nem tudna elmenni. „Írott média akkor más nem volt, rádiózni nem akartam, tévézni nem akartam, és adta magát, hogy akkor menjünk fel Pestre” – mondja az újságíró.

Szerinte egyébként is „oda gravitált mindenki az egyetemről, aki valamit akart”, és a kapcsolatépítés is egyszerűbb volt a fővárosban. „Ráadásul a feleségem is budapesti volt. Egyszerűbb volt nekem ott állást találni, mint neki Szegeden a bölcsész diplomájával. 

Valahogy minden afelé mutatott, hogy el kell menni Pestre és meg kell próbálni.”

A gyerekei már Pesten születtek, így ők máshogy viszonyulnak Szegedhez. „Fura, hogy a gyerekeim szülővárosa Budapest. Érdekes, hogy akiket szeretsz, közel állnak hozzád, őnekik ez a város… nyilván szeretik, meg kénytelenek szeretni, de nekik nem a szülővárosuk.”

Honvágya a mai napig van, de az érzés nem szokott rögtön jelentkezni. „Sok új élmény éri az embert, és nem annyira foglalkozik ezzel. De aztán később, amikor már ott beáll az élete, akkor eszébe jut, hogy ó, bakker, Szeged milyen jó! Nem véletlen, hogy az idősebb emberek sokszor visszaköltöznek oda, ahonnan származnak” – véli az újságíró.

Ő egyelőre nem tervez ilyesmit. Még iskolába járnak a gyerekek, és a 444 szerkesztőségét sem szeretné otthagyni. „Megtudnám oldani, hogy online dolgozzak, megbeszélés kérdése lenne, de nekem az fontos, hogy emberek legyenek körülöttem” – mondja.

„Valahol ilyen szomorú dolog, hogy az ember nem ott lakik, vagy nem ott él, ahol fölnőtt. Azért az mindig egy trauma, hogyha valaki elköltözik, akár önszántából, akár nem.” Nem bánta meg, hogy elment, de azért Pestet soha nem érezte közel magához.

Nem Pesten akarok leélni egy életet

„Azóta van ez a fomo (fear of missing out, a lemaradástól, kimaradástól való félelem – szerk.), mióta kétlaki vagyok” – mondja Petri Flóra, aki dráma és magyar tanár szakon tanul Budapesten, de nem szakította meg a kapcsolatot szülővárosával. „Ha itt vagyok Szegeden, akkor vannak a legjobb programok Pesten”, és ez fordítva is igaz, legalábbis így érzi.

Flóra elsős korától a Waldorfba járt, és úgy érezte, jó lenne érettségi után kiszakadni a buborékból, kipróbálni valami mást is. „Ugyanaz a szak, amin tanulok, indult Szegeden is, és lehetett választani, hogy maradok, vagy megyek. Azt éreztem, hogyha itt maradok, akkor benne ragadok abban a társaságban, akikkel felnőttem, akiket megismertem. Szeretem őket, de ki akartam nyitni magamnak a világot.”

Budapesten szerzett új barátokat, viszont a szegedi buborék is megmaradt, de ennek ő inkább örül. „Azt érzem, hogy van ott egy életem, ami más, mint az itteni, viszont ez sem szűnt meg. Nem úgy költöztem el, hogy utálom azt, ami Szegeden van, szóval nem akartam ezt teljesen itthagyni.” Flóra néhány havonta látogat haza, és egyből felkeresi az itteni barátait, hogy találkozzanak. Páran közülük egyben a pesti barátai is. „Az ottani társaságom fele az ott megismert emberekből áll, a másik fele jött Pestre velem együtt. Ugyanazokkal az emberekkel lógok, akikkel gimiben is lógtam, csak most már ők is Pesten élnek, meg én is.”

Szerinte aki a kultúra iránt érdeklődik, annak sokkal több lehetősége van Budapesten, mint Szegeden. „Pesten, ha te ma este akarsz valamit csinálni, és legyen az színház, mozi, koncert, technobuli, gasztro, workshop, akármi, biztos, hogy találsz valamit.”

Elmesél egy olyan esetet is, amikor kiválasztottak egy átlagos napot és megnézték, aznap hány színházi előadást tartanak Budapesten, illetve Londonban, a magyar városban pedig nem méretarányosan, hanem darabszámra több volt. „Budapest egy kultúraszerető hely”, ez jól is jön Flórának, aki gyakran ír színikritikákat a Kortárs Online-ra. „Egy hétköznap este biztos, hogy van három–négy előadás, ami érdekel, de van több is.” Budapesten úgy érzi, végtelen lehetősége van, míg Szegeden nem tehetné meg, hogy válogat, bár a nem helyhez kötött dolgokról, könyvekről, filmekről itt is lehetne írni.

Számára ez egyelőre csak hobbi, sőt valószínűleg továbbra is az marad. „Hogyha az írás lenne a főállásom, és ettől az egzisztenciám függne, akkor nem tudnám megkülönböztetni, hogy ez meddig jön szívből, és mettől kezdve kényszer. Nem akartam azt, hogy egy idő után kiégjek belőle.”

Az egyetem mellett egy bábszínházban dolgozik, „vagy jegykezelő, vagy nézőteres, vagy ruhatáros vagyok, de ez ilyen minimális időt igénylő diákmunka dolog.” Hosszú távon nem tervez maradni, egyetem után tanárként dolgozna, valószínűleg egy alternatív iskolában. „A Waldorfból jöttem, az nekem elég közel áll a szívemhez.” Tipikus keretek között nem is tudja elképzelni magát, szerinte a drámának kell egy tér, ami a legtöbb állami intézményben nem adott. Az oktatáspolitikai helyzet is megerősítette benne ezt a gondolatot, bár nem tudja, mire számíthat. „Annyira egyik napról a másikra változik az oktatási helyzet itthon, hogy egyszerűen nem tudom, mitől féljek. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudhatunk, és ami viszont fenyegető, hogy mire én 2027-ben végzek, olyan szintű hiányszakma lesz a pedagógus, hogy akik benne lesznek az oktatási rendszerben, azok iszonyatosan le lesznek terhelve.”

Az mégsem merült fel benne, hogy külföldre költözzön. „Sokáig nem gondoltam volna, hogy bennem van hazafiasság, de mégis.” Sőt, szegediesség is van. „Sokat számít, hogy hol nőtt fel az ember, milyen gyerekkori emlékei vannak, és ez az egész országra is vonatkozik, de Szegedre a leginkább” – mondja Flóra. „Sétálok az újszegedi Ligetben, és még mindig ott sétáltatja a kutyáját a 8 éves Flóra. Aztán baromi jó volt itt kamasznak lenni, a nyarakat a Laposon töltöttük, rengeteget buliztunk hajnalig az utcán, és nem kellett félnem emberektől.”

Budapesten azért rosszabb a közbiztonság, és koszosabb is, de Flóra még így is meglátja benne a pozitívumot. „Van a koszos, büdös Jászai Mari tér, az ember sétál öt percet a hídon, és ott a Margitsziget, ahol japánkert, tulipánkert, van nyilvános állatkert, van folyó, van hegy. Nagyon durva nekem, hogy tényleg öt percet kell gyalogolnia az embernek ahhoz, hogy az összehányt kocsma mellől eljusson egy rétre, és ezt én nagyon szeretem.”

Flóra tudta, hogy Budapest „nem lesz vegytisztán jó élmény”, de mégis nehezebben viseli, mint számított rá.

„Ez egy meghasonult érzés. Egyrészt imádok Pesten élni, pont azért, mert mindig azt érzem, hogy van mit csinálni, de nagyon be lehet sokallni, mert nagyon a szeme előtt van az embernek a nyomor”, ilyenkor Szeged egyfajta detox a számára. „Szívügyem a hajléktalanhelyzet, és amíg Szegeden éltem, kb. mindenkinek adtam pénzt, aki kért, aztán fölköltöztem Pestre, és az első három hétben rájöttem, hogyha én mindenkinek adok pénzt, akik kérnek tőlem, akkor záros időn belül én is hajléktalan leszek.” 

Flóra bánja, hogy elkezdett érzéketlenebbé válni a szociális problémákra, ugyanakkor azt is látja, hogy a túlzott megérintettség hátráltatná őt a mindennapokban. Ez az ellentmondás az egyik fő ok, amiért nem tervez örökké a fővárosban maradni, de egyébként is szívesen visszaköltözne Szegedre, esetleg keresne egy hasonló várost, például Pécset. „Úgy mentem Pestre, hogy tudtam, hogy nem ott akarok leélni egy életet. Tudtam, hogy fiatalon akarok ott lenni.”